A kanadai 3 Inches Of Blood legújabb lemezével ismerkedve nem feltétlenül gyötört az érzés, hogy vajon itt mire gondolhatott a költő. Szövegeivel nem gondolkodtat el, nem érint társadalmi problémákat, nem ébreszt kételyeket. A Long Live Heavy Metal viszont egyvalamit tud, de azt piszkosul: amikor hallgatod, akkor mar, rúg, csíp és harap. A dalokat hallgatva folyamatosan az volt az érzésem, hogy egy Manowar posztert nézek. Kigyúrt harcos bőrgatyában lenget egy kurva nagy szablyát a sziklán és persze mögötte lángol minden.  Oldszkúl metálzene a rikácsolós fajtából.

Hát vágjunk bele mi is, és most szedjük darabokra albumot:

Kezdetnek mindjárt itt van Metal Woman, de ez jó. Jól szól a nóta, jót a gitárszólók. Gagyi címe ellenére és nagyon tudtam a szeretni a nótát, egyszerűsége ellenére is. 

De most jönnek a bajok. Mert egy rakat sablonos dal következik szépen sorban. A My Sword Will Not Sleep még csak hagyján, mert a kemény dobszólóval a végén tök el tudom képzelni egy koncert végére, mint utolsó szám. De a Leather Lord (aka ’Bőr Uram’ mi a f. ?) , a Dark Messenger, a 4000 Torches című számok semmi extrát nem hoznak. Ugyanaz a reszelés, ugyanaz a minta. A Look Out is hasonló téma, de ott gitárszóló középtájon kihúzza a teljes érdektelenségből a dalt. A sor végén, minden szinten a legvégén a Leave It On The Ice van. Szerintem itt éri el az alját az album, mint ha egy hokicsapat béna indulója lenne.

Na, ha itt vége lenne az albumnak, akkor kb. egy harmatgyenge 3/5-öt tudtam volna kiosztani, de erős jóindulattal. Bevallom, első hallgatásra azt kívántam, hogy tényleg itt legyen. 

De aztán olyan tételek jönnek, amik elkezdik visszaterelni a színvonalat az album elejei szintre. A Die For Gold még határesetes, de Storming Juno már teljesen rendben van. Szövegileg a szokásos, de zeneileg sokkal változatosabb, a gitárszólók kidolgozottabbak. Egészen idáig kell arra várni, hogy az első olyan nótát halljam, amire csettinteni tudok elégedetten. A hét és fél perces Men Of Fortune-ben van reszelés, dallamos éneklés, gitárszóló majd egy váltással átcsapnak egy drámaiabb stílusba. Ha ilyet tudnak, akkor miért nincs több ilyen, illetve miért kell erre ennyit várni?! 

Levezetésképpen egy instrumentális (a második az albumon...) örömzenét hallunk, mintha a győztesen megvívott háborúból hazatérve vonulna a dicső sereg az ünneplő tömeg előtt. 

Azt mindenképpen meg kell említeni a banda kapcsán, hogy a most elkészült ötödik stúdiókiadványuk az előzőekhez képest mindenképpen előrelépés. Jobban szól, összeszedettebb, profibb munka. Van jócskán potenciál bennük, de a sablonosságon túl kellene lépni. A műfaj kedvelőinek és a zenekar rajongóinak mindenképpen kötelező darab, összességében az album nálunk: