A Black Pyramid tökéletesen képviseli azon zenekarok széles/színes felhozatalát, amelyben a közös metszetet egy tulajdonság jellemzi leginkább: jó kis zene, de… és ugye jól ismerjük ezt a bizonyos „de” kezdetű felütést. A Black Pyramid majdnem jó doom/stoner banda. Ez a vonal meg eléggé telítődött az utóbbi évek folyamán (mondjuk az utóbbi öt évet figyelembe véve, ami gyors fejszámolással is 2007, nem meglepő módon ez a banda is ekkor alakult), és habár fel-feltűnik pár jól megdörrenő lemez, de gyakorlatilag vannak zenekarok, akik nem igazán gondolkodnak az újítás témakörében.
Persze mondhatjuk, hogy nem baj ez, mert ha a gyökereket keressük, akkor több, mint 40 évre kell visszamenni, hogy felidézzük miket pengetett Tony Iommi pl. egy Iron Man-ben. Azóta meg a true stoner makacsul ragaszkodik ehhez a megközelítéshez. A Black Pyramid is valahogy így van. Jó helyekről merít, de így sem hoz különösebben izgalmas dolgokat.
Mert ha már doom: Nincs olyan súlya, és olyan mocskossága, mint egy Electric Wizardnak, vagy egy Weedeaternek. A reszelős részek nem horzsolnak úgy, mint ahogy teszi ezt egy Alabama Thunderpussy, a lazulások meg szintén elég laposak lettek. Ennek ellenére hallgatható az Adversarial, és szerethető is, de leginkább csak annak, aki csak nagyon felületesen kóstolt bele ebbe a stílusba. Minden másra ott van egy tucatnyi érdemesebb banda.
Hogy mi a legégetőbb probléma a Black Pyramiddal? Talán az, hogy a már fentebb említett zenekarok is nehezen vehetőek egy kalap alá. Így együtt meg elég ingadozó a végtermék. A kezdő Swing The Scimitar például el lett kapva. Akkor még volt bizodalmam az Adversarialban. Tíz perc feletti súlyozás, nem túl sok, de igényes lazulós résszel. A Bleed Out sem annyira rossz, habár ez a sebesebb sludge vonal már nem annyira meggyőző, ráadásul jön a Phil Anselmo sulis ének, ami lassan rákfenéje ennek a vonalnak.
Az igazi törés nálam az ezt követő Issus. Az hogy a modoros hangzás itt ütközik ki a legjobban, még csak egy dolog, de maga a dal is kb. olyan, mint egy heavy metal stílusgyakorlat, amit egy Omen Keresztes Vitéz, meg egy Hammerfall Hearts On Fire feldolgozás között egy nem túl képzett, de alapvető hangszeres tudással rendelkező tini fém zene rajongó is könnyűszerrel megírhatott volna.
Az utolsó két dal, az Aphelion, és az Onyx & Obsidian mentheti a menthetőt, leginkább az utóbbival – itt még egy ének stílust megpróbál a frontember magáévá tenni, talán itt a legkisebb sikerrel -, de a zenei rész még a szódával elmegy kategóriát hozza. Viszont itt sincs katarzis, nem jön az az extra, ami még az elején bennük lappang.
Gyakorlatilag azoknak, akik csupán genre alapon válogatják a hallgatnivalójukat (jelen esetben a stoner/doom/sludge a kiindulási pont) tehetnek egy próbát a Black Pyramid-dal, de aki öreg motoros az ilyesfajta muzsikákban, valószínűleg az ötödik befejező szám után már át is helyezheti a lomtárba az Adversarial-t.
