Eljött az a nap, amire több mint féléve vártam. De, hogy? A nap ezerrel süt be a kocsi hátsó ülésére, ahol magzati pozícióban próbálok aludni pár órát, de hát nem igazán jön ez össze. Több okból sem. Izgatott vagyok a mai nap miatt, a Slayer – Newsted duon pörög még az agyam, és a totál elfeküdt nyak sem segít az alvásban. Mindegy, ha már így hozta a sors felkelek, és elkezdem lapozgatni a műsorfüzetet, hogy mi is vár a nagy show-ig rám. Lesznek itt programok bőven, nem kell aggódni. Stand up, Badárral, a karrier sátorban a délutántól meg folyamatosan játékos vetélkedők, és érdekes előadások vannak. Mellesleg van kényelmes szék is, amibe bele tudok süppedni. Érdekes látni a várost, aminek a nyugodt kis sétáló utcáját ellepték a rockerek, metalosok, és a pankok. Helyi kis marketben megvásárolt reggeli majszolása közben gondolkodóba estem. Mi lesz, ha ma is szakadni fog az eső végig? Bármi történik is az esti headliner buliját, látnom kell. Délelőttöt még olvasgatással töltöttem, aztán pedig irány a koncert dömping.
A délután első csemegéje a Let The Cigar Die volt. Nem voltunk túl sokan, nem is volt az a hatalmas bombasztikus buli, de napindítónak tökéletes volt. Apropó nézőszám. Gondolom a rossz idő is rányomta a bélyegét, de hogy a Hegyalja-Rockmaraton-EFOTT egyszerre került megrendezésre, ez lehet, hogy hiba volt. Illetve itt szerintem nagyon látszott a nézőszámon. Sokkal több emberre számítottam az egész fesztiválon, de azért félre értés ne essék, így is voltak szép számmal!
Vissza a koncertekhez…. A Till We Drop-nak most nagyon megy a szekér, ahogy én látom. Egyben van a produkciójuk is, és láthatóan ez érdekli is az embereket. A délután nagy részét amúgy a különböző sátrakban töltöttem. Volt itt Badár Sándor mini stand up, Puzsér Róbert is megmutatta az élet borús oldalát, mellettük pedig a karrier sátorban folyamatosan voltak előadások, és játékos feladatok, amikért természetesen ajándék is járt.
Igazából ez itt csak a rizsa ugyan is egyértelmű, hogy mi a mai nap lényege? Csak és kizárólag a DOWN! Persze azért előttük még a nagyszínpadon megnéztünk egy-két bandát. A Leander Rising-ra viszonylag eléggé sokan kíváncsiak voltak. Hiába, ez az új bugyi nedvesítő metal. Sajnálom, de ez az egyetlen jelző, amit tudok rájuk használni. Imádom, ahogy Vörös Ati gitározik, és szerintem hazánk egyik, ha nem a legjobb gitárosáról beszélünk, de ez a zenekar hanyagolható. A témák jó része Dimebag-es copyk egymás után pakolása, és egyszerűen nem bírom elviselni Köteles Leander stílusát. A koncert alatt eltolták a PanterA-tól az I’m Broken-t is, amit Fülöp papa a színpadszéléről nézett. Állítólag tetszett neki, de kíváncsi lennék, hogy mit szólt volna ehhez a produkcióhoz, ha látta volna anno a Reinventing The Steel-t, amikor még Makkos dobolt, és Apey énekelt. Akárki akármit mond, számomra az a Pantera tribute, és a mostaniak a közelébe se érnek.
Nem vagyok egy nagy magyar rock fan. Illetve, de csak ahhoz tényleg meg kell ütni azt a szintet, hogy ne a lopott riffekről szóljon a zene. Ami lehet, hogy egyszerűen hangzik, de ahogy én látom még sem annyira, megy a magyar zenekarok kilencvenöt százalékának. Na lehet, most haragítom magamra az egész magyar rock közönséget, de sajnos ezt látom mindenhol, hogy ezt innen, azt meg onnan összevágtuk, és hoppp kész is a saját számunk.
Mi az eredeti magyar zene, számomra? Isten Háta Mögött, Watch My Dying például. NA, de ne is menjünk bele jobban, mert a színpadon a Road, akik idén jelentették meg a Tegyük Fel albumukat, amit most nagy erőkkel mutatnak be a közönségnek. Igazából kíváncsiak rájuk még mindig a népek. Anno Ők is szerintem ilyen kicsi Tankcsapda szerepben kezdték az egészet, és most már kinőtték azt a státuszt, de én azért érzem még helyenként a hatásokat. Igazából tőlük csak egy számot hallottam, mert ilyenkor mentünk Pepper interjúra, így a Road kimaradt.
Mi történt ez után? A változatosság kedvéért leszakadt az ég. A Depresszió kezd nem sokára, de annyira szakad az eső, hogy csodálkoztam azon a pár megszállott fan-on, akik végig ott álltak a kordonnál esernyővel, kabátban, vagy csak fél pucéran, és vártak Halász Feriéket.
Soha nem voltam rajongójuk, és nem is leszek. Slágereik nagyon pörögnek koncerten is, és ügyesek, de nem az én zeném. Persze felismerem az olyan dalokat, mint az Itt Bent, Még1x, Nem Akarok Elszakadni, de egyszerűen ezek nem nekem valók. Vicces látni, hogy mennyire divat most a wall of death, és a circle pit. Még viccesebb látni, ha ezt egy srác rózsaszín esernyővel tolja, a nyakig érő sárban. Igen, sajnos az egész fesztiválra itt már érvényes volt a nyakig érő dagonya. Skindred-ék előbb kezdtek egy félórával, mint ahogy meg volt hirdetve, de azért ilyenkor már szép számmal voltak emberek a színpad előtt. A buli hatalmas volt! Én nem szerettem eddig a Skindredet, de most a koncerten valahogy elkapott az egész feeling. Tudod úgy mentem oda, hogy oké, meg kell nézni, mert ha már itt vagyok, akkor miért ne? Aztán tíz perccel később már azon kaptam magam, hogy elől ugrálok, mint egy eszét vesztett majom. Eszméletlen, hogy Benji mennyire tudja hergelni a népet, eszméletlen nagy show man, és ami nagyon durva, hogy a hangja kegyetlen mód a helyén van. Egyszer sem bicsaklik meg, meg semmi. Nagyon kemény tényleg, mellette meg ott van a kő kemény hangszeres brigád, akik olyan feszesen játszanak, hogy azt tanítani kellene! Egy tuti, ha jönnek Budapestre az új albummal, ott fogok elől ugrálni megint.
Miután végzett a ragametal, már csak egy banda maradt a hátra a napból, amire már marha régóta vártam. De még a buli előtt azért volt egy izgalmas játék, amit sokan játszottak szerintem. Illetve mi sokat toltuk. Állandóan fogadtunk, hogy ki, hogyan vágódik el az ekkor már totál csúszós talajon.
Na, de hagyjuk is a fenébe a talajt, mert elkezdődött! Ott vannak az istenek a színpadon! Egyszerűen leírhatatlan, azaz érzés, amit átéltem. Mondhatni már rutinból az Eyes Of The South-al nyitottak a srácok, amit persze kitörő ordítás fogadott. Természetesen a lila Ep-ről sem maradhatott le a klippes Witchtripper, mondjuk bőven elég volt ez a dal erről az anyagról szerintem. Azért egy ilyen bulin Dimebag-ről sem lehet megfeledkezni. Ilyenkor a közönség is vad Dimebag skandálásba kezdett, és jött a Lifer. Nagyon durva egy Down koncert amúgy. Nem tudtam soha eldönteni, hogy hova nézzek. A Riff mester Pepper-t sasoljam, vagy Anselmo grimaszait bámuljam, esetleg azt, ahogy a kis tömzsi Kirk mennyire koncentrál, vagy ahogy Bower szétveri a cájgot nemes egyszerűséggel. Nálam az este folyamán a prímet a New Orleans Is A Dying Whore vitte egyértelműen. Ez a szám az, amire azt mondom, hogy na basszus! Jó, igazából nincs olyan számuk szerintem az első három lemezről, amire azt mondanám, hogy na ezt most ne…. A pletykákkal ellentétben itt nem Phil viszi a produkciót a hátán. Sokan azt mondták, hogy csak miatta olyan nagy ez a banda, de NEM! Itt a supergroup új fogalmat nyer. Ez az igazi baráti zenélés, amikor látod az arcukon, hogy nem azért vannak együtt, mert Ő jól tolja ezt, Ő meg helyes, és akkor el tudjuk adni magunkat. A fenéket…. Ez itt a színtiszta örömzenélés, amit igazi barátok tolnak! Ilyen kellene mindig!
A ráadásban megkaptuk még a Stone The Crowt, és egy rövid részletet a Walk-ból (teljes beteljesülés) Burn Me In Smoke alatt pedig elkezdődött a totális örömzenélés. Feljött mindenki a színpadra, aki csak ott állt a szélén. A technikusok átvették a hangszereket, Kirk bácsi énekelt, de még mennyire királyul, Vörös Ati is beugrott basszerozni, Road Máté-ék is felcaplattak, és ment a muzsika. Csodás este volt, ennyit tudok mondani rá. Tökéletes koncert, tökéletes arcokkal.
Sajna a fesztiválon nem tudtam tovább maradni, mivel egy darab száraz ruhám nem volt, a pénzem is fogyóban, így irány vissza a Budapesti valóság. Véget ért egy álom, véget ért a Down. Bízom benne, hogy Anselmo nem csak a levegőbe beszélt, hogy vissza szeretnének jönni egy klub bulira.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI HEGYALJA FOTÓK ITT, ITT ÉS ITT.
