Figyelem! A most következő írás erősen szubjektív elemeket tartalmaz! Nem is lehet másképp, mert (a) egy blognak készül, (b) mert nem is lehet másképp. Próbálok azért „közérdekű” lenni. A Zártosztály nevű formáció legkedvesebb Edda-korszakomat – 1985-től 1988-ig - próbálja megidézni. Sikerrel, hiszen maguk az érintettek idézik meg saját szellemüket. Mirkovics „Zserbó” Gábor basszer, Csillag „Csuka” Endre gitáros, illetve Donászy Tibor (dobos) tevékenyen és termékenyen vettek részt ebben a felállásban, a többieket (természetesen Pataky Attila, és Gömöry Zsolt billentyűs értendő a többiek alatt) nem engedték el. Legalábbis egy éve még várták őket, de ezúttal már természetesnek adta magát a mirigyes Sípos Péter frontemberkedése és a rockéletbe más területről berobbant Lázár „Zsiga” Zsigmond az eredeti hangzáshoz tökéletesen idomuló szintetizátor-játéka.
Esztendővel ezelőtt betegség miatt nem csekkolhattam a formációt – mármint az én családomban bekövetkezett betegségek miatt. De most már muszáj volt ott lenni. Mint mindig, voltak persze most is (közérdekű) előzmények. Újságírói akkreditációt nem kértünk az eseményre - ezerötös jegyre nem volt pofám. Legalább támogatjuk a mienket, különben is: tuti dolog ez az elővétel, öt kilóval ócsobb a zsuga, így a „kalóztanyán” még egy ital is belefér. Új jegyirodát próbáltunk ki, de itt is, ahogy egyre több helyen, a jutalékon felül 300 ft-os „kezelési költséget” számoltak fel minden egyes jegyért. Így az elővételezéssel maximum a ruhatár díját nyertük csak meg.
Az ilyen apró bosszúságokon nem árt túl lépni, mert különben Káosz Központ lesz a fejünkből! Kovács Áron egyike a nagyon kevés, általam nem ellenszenvesnek tartott, sőt, szimpatikus tévés személyiségnek, aki manapság praktizál széles e hazában. Ő pedig imádott rock-műfajunkkal szimpatizál – hát lehet őt nem szeretni? Igazi örömzenész, aki Káosz Központ nevű zenekarának további sorsától függetlenül már egy „megcsinált” ember. Ebben a négyes fogatban tölti be az énekes-gitárosi pozíciót.
Ez a program alapjában véve az „egy sima, egy fordított” szisztémát követte, az az egy saját dal mellé/mögé egy feldolgozás dukált. A fordítás és a feldolgozás szavak jelen esetben igen csak helytállnak, hiszen ami eredetileg gyors volt, azt vaskézzel visszafogták, ami pedig lassú folyamként csörgedezett, azt felturbósították a zenészek. Külön érdekességképpen kizárólag már „odafent” lakozó muzsikusokat idéztek meg Áronék. Ebben segítségükre volt a színpad két oldalán elhelyezett led-kivetítő, és az adott sztár – Kurt Cobain, Jim Morrison, Freddie Mercury, Michael Jackson – bekevert hangja. Ha sci-fi íróként dolgozhattam volna 1980-ban (amikor kisiskolásként dolgoztam), valószínűleg pont így írtam volna le egy 2013-as rock-koncertet.
A saját dalok közül a program vége felé egy szerelmes nóta fogott meg – egyenlőre ez van. A Sad but true, a Red Hot Chili és az István király összevegyítése a búcsútételben kicsit megfeküdte a gyomromat, de mivel a többieknek, úgy láttam, tetszett, lehet, hogy velem volt a baj. Érdekes, mondhatnók: extrém programot élvezhetett a Nagyérdemű, így Káosz Központ a bemelegítő zenekar szerepén túl valamifajta többletet is nyújtott ezen az estén.
Idétlen intrót követően színpadon találtatott a Zártosztály – és az Éhes Asszony. A hangzás e nyitódal első harmada után cd-tisztaságúra csiszolódott, s e jó tulajdonságát megtartotta az előadás végéig. A Velem kiáltsatok mekkora szám, és – a kutya mindenit – hogy elfelejtettük (én évtizedekben mérhető ideje nem hallottam)! Azután „megfulladtunk” – következett harmadikként az Edda Művek hajdanában kedvelt koncertnyitó dala, a Megfulladok.
Akkoriban valóban meg lehetett fulladni egy Edda-koncerten, és ha nem vetted meg elővételben a jegyet, esélyed sem volt bejutni. Most cirka háromnegyedig töltöttük ki a kalózok kedvelt buli-helyét. Talán életem első „igazi” koncertje is éppen Edda volt, nem emlékszem. De arra igen, hogy az előbb említett dal refrénjében, mikor Pataky megkérdezte. „… mond, a szóra emlékszel-e még?” a több ezer ember a „szabadság” főnevet üvöltötte be az éterbe. Mert akárki akármi mást mond, legfontosabb dolog az élhető élethez a szabadság, de ezt akkoriban valahogy nem illett hangsúlyozni.
Tele voltunk illúziókkal (melyek később elvesztek). Még szegény Patakyt is „károgónak” minősítettük, amikor arról énekelt: „kevés a lázadó, s a vég oly közel”. Hiszen változnak az idők, nemsokára ugyanaz lesz Pesten is, mint amit a bécsi, müncheni kirándulások során tapasztaltunk. Az lett, de kicsit másképpen.
Történelem óra után a koncert statisztikájával untatnám az olvasót. Összesen három Edda-lemez (itt a szó a maga bakelit-valóságában értendő) került terítékre a január 17-ei éjszakán. A ’85-ös visszatérő koncertanyag adta a ráadás dalát (Ünnep), képzavarral élve megkerülhetetlen volt A Kör, és alapos meglepetésként bekerült a programba az Így akarom (ugyanúgy végletekig kicsontozva, ahogy az ominózus koncerten volt hallható). A „címtelen” Edda 6-ot lehetett a program gerincének hívni: ha már Zártosztályként emlegetik magukat a fiúk, kihagyhatatlan ziccer volt a Gyere, őrült elővezetése. A lemez 2. és 3. track-je sem „panaszkodhatott”: a melankolikus Veled vagyok, és az éjjel érkezős szuper-ballada szintén megjelentek a színen. Az Éhes asszony, Velem kiáltsatok, Megfulladok trió pedig a már említett koncertkezdés volt. A Változó időket sajnos csak a címadó dal és az instrumentális Lisztománia képviselte.
A setlist így koránt sem teljes, hiszen jöttek vendégek is. Takáts Tamás három nótát is elővarázsolt különböző korszakaiból, kettőt blues bandjétől (legjópofább szerzeményét, a Megöl a vágyat, és a klasszikus Pocsolyába léptemet), közéjük egy Karthago ballada ékelődött (Requiem). Kicsit tartottam a szituációtól, mivel Tamás mostanában minden interjújában kihangsúlyozza megtérését, de szerencsére ez nem bizonyult egyenlőnek a megkomolyodással, így a jelek szerint továbbra is élvezhetjük a zseniális muzsikus szintúgy zseniális (és mai napig is kellemesen piszkos) humorát.
Zeffer András besegített Takáts kollégának a „requiemezésben”, majd régi bandájának egy régi számát hozta elő a kibővült csapat, mely a Forma 1 volt. Még egy dalkülönlegesség szerepelt a setlisten: Csillag Endre (Csuka) éppen szólólemezt készít magyar rock-válogatottnak simán beillő társaságban, és erről is elővezettek a zártosztályosok egy első hallásra igen ütős, könnyen fülberagadó szerzeményt.
Ha vendéget vesézünk, illik a házigazdát is. Nekem semmi bajom az izzadságszagú koncertekkel (mikor a muzsikusok megszenvednek a „szüléssel”), de itt és most, amilyen lazán és felszabadultan vezették elő a fiúk a legkacifántosabb témákat is (mert bizony akkoriban a végletekig kidolgoztak egy-egy nótát), az valami csoda volt! Éppen Sípos Peti látszott a legkomolyabbnak – ez egyébként így szokott lenni; egy humorista minden társaság a legdrámaibb figurája.
Nem lehet említés nélkül hagyni a hölgy-különítményt sem (egy szőke, egy sötétbarna). Első ízben a Lisztománia hangjaira kánkánozták be a színpadot, lenge öltözékben. (Csuka pedig nem lett volna Csuka, ha nem áll be közéjük!) A Gyere őrültben (ezek után kihagyhatatlanul) ápolónőként jelentek meg ismét (szintén nem sokat titkolva tökéletes formáikból). Mondjuk rock-koncertre nem kifejezetten ilyen élményekért jár az ember, de ez így (és ilyen formában) poénnak is felfogható.
„A mi nevünk Zártosztály” – reagálta le „Sipi” a közönség Művek-Művek Edda Művek” skandálását. – „Nem vagyunk Edda-tribute. Ezek a srácok Pataky Attilával együtt részt vettek a dalok megírásában. Esetleg csak én vagyok a tribute” – tette hozzá még (végre) tréfálkozva. Később így búcsúzott tőlünk: „találkozunk egy év múlva, vagy ha igény van rá, hamarabb”.
Bevallom, ekkor kissé elszorult a torkom, ugyanis most tudatosodott bennem: alkalmi projectről van szó. Donászy megy vissza a Mobilba, Zserbó ismét beledől KARDjába és HARDjába, Zsiga saját zenei világában fog landolni, Sípos úr tovább mirigykedik, Csuka pedig szólólemezére koncentrál. Közben pedig ezen az éjszakán, ők így együtt egy bombasztikus formában lévő társaság benyomását keltették. Jöhetne a folytatás, akár új dalokkal is!
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI
