Különös, keserédes kapcsolatban állok az As I Lay Dying-al. Egyrészt szép emlékek fűznek a zenéjükhöz, hiszen ők és a Killswitch Engage voltak, akik gimis koromban rávezettek arra, hogy a metalcore jó dolog, másrészt viszont sosem felejtem el, hogy mikor 2012-ben felléptek a Novarock fesztiválon, beléptetési problémák miatt sajnos csak az utolsó két számra értem oda. Ha ez nem lenne elég, még abban az évben, novemberben lehetőségem volt megnézni őket Bécsben a Triviummal karöltve de sajnos technikai okok miatt a határtól pár kilométerre vissza kellett fordulnom. Csak azért kezdtem az egészet ezzel a kis személyes történettel, hogy a Kedves Olvasó érezze, igazán meghatározó zenekar volt eddigi életem során az As I Lay Dying, így senki sem vádolhat azzal, hogy esetleg utálom őket és csak emiatt érzem azt, hogy a Wovenwar egy förtelmes tákolmány.
Na jó, kicsit elkapott az alkotói mámor, a förtelmes tákolmány valóban túlzás, de az is biztos, hogy nem jó, nagyon nem jó. Senkit sem fogok untatni azzal, hogy mi történt az AILD-al, biztos még az is ismeri Tim Lambesis történetét, aki egyébként nem különösebben izgatott a zenekar miatt. A zenekar nem bebörtönzött tagjai tehetségüket és becsületes munkával megszerzett hírnevüket nem akarták eldobni így egy másik zenekarban kezdtek el gondolkozni, ami egyértelmű, hogy kicsit hasonlít a régi zenekarukra, de még sem másolhatják le az egészet, hiszen annak nem sok értelme lenne. Be is vették a csapatba Shane Blay-t, aki az Oh, Sleeper-ből ismerős lehet sokaknak.
Úgy álltam neki, hogy milyen király lesz, 15 számnyi zúzda, klasszikus brakedownokkal, dallamos, közönség-énekeltetős refrénekkel. Aztán az első szám után már csak arra tudtam gondolni, hogy úristen, még 14 szám van hátra. Végig szenvedtem valahogy de végig csak arra tudtam gondolni, hogy legyen vége. Tudom, hogy nem várhatom el, hogy ez legyen az AILD2, de azért kicsit másra számítottam. Ha diplomatikusan fogalmaznék, azt mondanám, hogy nem az én stílusomat célozták meg, pedig jók az összetevők:
Shane hangja tökéletes, a zenei alap profi, a megszólalása a lemeznek első osztályú. Akkor mi történik? Velem van a baj? Biztos, hogy sok ember lesz akinek tetszik, de nekem ez nem talált be. Több, mint valószínű, hogy soha többet nem fogom elővenni. Hiányzik valami, nincsenek rajta slágerek, minden szám egyforma, meg sem tudtam különböztetni, hogy melyik szám melyik. Sajnos én úgy érzem, hogy a srácok összedobtak pár riffet, 2-3 énektémát és ezek végtelen számú variációjának következménye ez a 15 szám.
Sajnálom, nem vagyok egy lehúzós ember, mindenkinek igyekszem megadni az esélyt, akár második, sőt harmadik esélyt is, de ez a lemez nem képes felmutatni valami értékeset. Háromszor hallgattam végig, hiszen véleményt még sem lehet egy hallgatás után mondani, de semmit sem változott a megítélésem. Biztos, hogy sok, As I Lay Dying kedvelő ember még reménykedett abban, hogy egyfajta reinkarnációja lesz a Wovenwar, de sajnos nem az lett, csak egy sérült féltestvér. Biztos, hogy jó ez a lemez, biztos, hogy sok ember fogja szeretni de az is biztos, hogy sokan, akárcsak én nem fognak törődni velük. Azért szeptember 28-adikán érdemes lesz lenézni a Barba Negra-ba, élőben is kell adni nekik egy esélyt. Ha meg nem lesz jó, legalább lesz In Flames és While She Sleeps.
