Mi ez? Symphonic metal? Metal opera? Musical? Konceptalbum? Queen-kópia? Progresszív metal? A Beyond the Red Mirror, kérem szépen, mindegyik egyszerre! S a legkevésbé power meg speed metal, pedig elkövetőjének (ha van ilyen, hogy) hivatalos (akkor) besorolása ez. A Blind Guardian három évtizedes történetének nagy részére igaz lenne az ilyesfajta minősítés, de 2015-ben, úgy tűnik, a fenti kérdőjelekbe torkolló mini-mondatokkal lehetne jellemezni munkájukat.
A németek majdnem öt évig éheztették rajongóikat a 2010-es At the Edge of Time után. Ez még e cd-tlen időkben is soknak számít (no nem mintha nem mindig így csinálnák ők), ezért nem is volt kicsi az a nyomás, amivel szembesülniük kellett. (Igaz, megszokhatták már.) „Volt időtők, nem?! Akkor tessék valami nagyot alkotni! Minimum egy Operation: Mindcrime ide az asztalunkra!”
Lelövöm a poént: ha nem is mérhető a Beyond the Red Mirror az előző mondatban említett konceptalbum-etalonhoz, azért az öt év várakozás tükrében sem égtek meg e kései Queen (meg ki tudja, még milyen) rajongók. Erre nem kevés hallgatás után lehet rájönni. Tudom, Underground Ubulok és Elvont Elvirák egy ilyen mondat után fetrengve fogják hasukat a röhögéstől, de a magam fajta fafej true metalosnak még ez a szint is sokkoló, nehezen befogadható. Ehhez hozzájárul az is, hogy sajnos az albumon kevés a Nightfall szintű sláger (csak ezért hozom ezt példának, mert ez nálam a BG number one). Olyan kevés, hogy nincs egy se.
Pedig tök jól indulunk! A kórusokkal teletűzdelt The Ninth Wawe olyannyira arányos felépítésű, hogy az már csoda – ha így folytatódna az anyag, akár az év albumával is lehetne dolgunk. A bizodalmunk akár meg is lehetne, mert az ezt követő Twilight of the Gods Hansi Kürsch énekes szerint eddigi legjobb daluk. Nos, nem értem, a Blind Guardian-pacsirta mire gondolt, hacsak arra nem, hogy veterán banda létükre remekül sikerült kopírozni a Black Veil Brides-t és más húszas éveik elejét taposó tagságú zenekarokat.
Erről a mélypontról elég nehezen kecmeregnek ki, talán a sorrendben negyedik At the Edge of Time játékossága hoz újra életet. (Nem tévedés: az előző lemez címadója itt található!) Viszont érdemes várnunk: a Holy Grail és a The Throne kettőse mindent megér! A Sacred Mind egy amolyan békebeli prog-metal sláger. A Miracle Machinehez hasonló ötletekből minden bizonnyal lemezenként tízet-húszat kiselejtezhettek Mercuryék anno, de ide ez a Queen-utánérzéses ballada befér. A történetet záró The Grand Parade játékideje másodpercre egyezik a nyitódaléval, de sajnos színvonala nem. Hihetetlenül szétfolyós egy dal!
Összességében egy nagyon szépen kimunkált hanganyaggal van dolgunk, melyre parasztság akár négyest is adni. Annál is inkább, mert a kóristák és a „szomorú zenészek” közt honfitársaink is szerepelnek! Ez a parasztság részemről mégis megtörténik. Mint élő lakmusz-papír, valahogy nem szerettem bele az albumba. Azzal az érzéssel búcsúztam a zenei élménytől, hogy ma sem találtam meg az igazit. Úgy értem: zeneileg.
