Azoknak, akik csak felületesen ismerik a zenekart, elég, ha azt írom, hogy a Wish volt az a lemezük, melynek hetedik dala, az a bizonyos Friday I’m In Love, amivel a nagy többség azóta is azonosítja őket. Azonban nem csak a zenekar és a dal, hanem a slágerré vált szerzemény és a Wish lemez közé is hiba lenne egyenlőségjelet tenni.

A The Cure 2022 őszén ismét útnak indult Európában, ez az első turnéjuk 2016 óta. Ennek az útnak az egyik állomása Magyarország, a csapat tegnap a Budapest Arénában lépett fel. A zenekar 13 stúdióalbumot, számos koncertfilmet, néhány koncertalbumot, egy maroknyi filmzenét és több mint 40 kislemezt jelentetett meg pályafutása során, így volt miből szemezgetni a budapesti koncerten is, ahol Réti Zsolt fotós kollégánk volt jelen. További képeket a koncertről ITT találtok.

A The Cure 2022 őszén ismét útnak indult Európában, ez az első turnéjuk 2016 óta. Ennek az útnak az egyik állomása Magyarország, a csapat október 26-án lesz látható a Budapest Arénában!

A rockzene és a képregény-irodalom házasítása nem újkeletű dolog. A tengerentúlon legalábbis semmiképp sem az. A Rock ’n’ Roll Comics sorozat három évtizede havi rendszerességgel jelent meg az Egyesült Államokban, a füzeteket pedig az a laza koncepció kötötte össze, hogy minden egyes megjelenés egy-egy elsővonalbeli rockbanda sztoriját tárta az olvasók elé. A bökkenő csupán az volt, hogy a sorozat készítői nem engedélyeztették a dolgot, azaz előzetesen nem keresték meg az egyes zenekarokat, így az alkotók az érintettek részéről a reakciók széles skálájával szembesülhettek.

A The Cure 2022 őszén ismét útnak indul Európában, ez lesz az első turnéjuk 2016 óta. Ennek az útnak az egyik állomása Magyarország, a csapat október 26-án lesz látható a Budapest Arénában!

Hallowed Hymns címen friss kiadvánnyal jelentkezett a Stabbing Westward. A négyszámos anyagon egy The Cure-feldolgozás, annak remixe, valamint egy Ministry- és egy Echo and the Bunnymen-átirat kapott helyet. A CD formában is megvehető, de digitálisan is szabadon hallgatható anyag az alábbiakban található meg. Talán kitaláltátok, hogy az egész apropója a Halloween.

Újabb zenész hagyott itt minket, nevezetesen a The Cure egykori ritmusbiztosa, Andy Anderson. A többek között a The Top nagylemezen és a Japanese Whispers válogatáslemez új dalán, a The Lovecatsben is játszó zenész rákban halt meg, hatvannyolc éves volt.

Hamarosan nekiáll az új, a 2008-as 4:13 Dream óta az első stúdiólemezének a The Cure. A jövőre a Rock And Roll Hall Of Famebe is beiktatásra kerülő csapat énekese Robert Smith számolt be erről a szándékáról, melynek eredménye jó eséllyel akár már jövőre is megjelenhet.

Nem csaptunk le azonnal a hírre, ez biztos. Viszont, ha a straight edge hardcore vonalon mozgó Damnation A.D. adott huszonöt évet annak, hogy ez az ötlet a maga teljes egészében forrhassa ki magát, akkor talán mi sem vagyunk elcsúszva olyan nagyon. Ugyanis az első The Cure feldolgozás a Pornography című lemezről már valamikor a kilencvenes évek elején megszületett, a Battery tagjait is magába foglaló banda korai éveiben. Az ötlet, hogy az egész lemezt feldolgozzák pedig valahogy mindig ott volt az elmúlt huszonöt évben és dolgoztak is rajta folyamatosan, de titokban.

Akik a világháló által lehúzott redőny mögött élnek azok pontosan tudják, hogy egy hipotetikus történet is bírhat eszméletlen erővel. Hiszen minden ilyen sztori csak megválaszolatlan kérdések garmadáját égeti mélyen az elménkbe. Amikkel azután, hogy szembesültünk velük, már örökké együtt kell élnünk ebben a végtelen ködben. Ahol olyan fájdalmasan sok a rejtély. Mert ugye laikusok lévén nem tudhatjuk biztosan, hogy a lakótelepi csapvízzel valóban képes-e működni egy űrhajó, ami elvisz a hold sötétebbik felére? Vagy hogy az angol királynő tényleg gyíkember-e és csak ezért van még rajta a tojáshéj az egész pereputtyának a fényes seggén? Aztán van ez a Jézus! Mondjuk ő valószínűleg tényleg magyar volt! De azért ez sincs még teljesen lejátszva! Viszont egyvalami jó lenne, ha végre konkrétan kiderülne! Mert itt mégiscsak a zenetörténelemről van szó! Hogy Robert Smith és a The Cure néven futó legendás sleppje ismerte-e a titokzatos Sixto Rodriguez zenéjét?

A tegnapi The Cure koncertre végül is csak 11 évet kellett várni, ami a csapat poptörténelmi státuszát tekintve tényleg nem számít olyan hosszú időnek. Ezen az október végi melankolikus, nosztalgikus, emelkedett csütörtök estén mi is ott voltunk, és a három órás, 31 (!) dalos setlist végighallgatása közben rengeteg képet készítettünk:

Az angol gitáros-énekes Robert Smith együttese, a rocktörténet legnagyobb hatású zenekarai közt számon tartott The Cure idén egy óriás turnéval summázza négy évtizedes karrierjét: a tavasszal Észak-Amerikában kezdett, majd nyáron Új-Zélandra és Ausztráliába is átérő 77 állomásos körútnak egy szeptemberi Wight-szigeti fesztiválfellépés után most a héten indul a kontinentális európai szakasza, melynek részeként a magyar közönség is kap egy háromórás koncertet október 27-én a Budapest Arénában.

A nyolcvanas évek egyik legmelankolikusabb zenekara, a brit The Cure 2016 október 27-én hazánkba látogat! A buli még kicsit arrébb van, de azért szerintünk, ennek a hírnek rengetegen örülnek. Lássuk be, eléggé szépen alakul a jövő évi Arénás koncertek száma. A hazai koncerten is, mint a turné összes többi állomásán a The Twilight Sad nevű formáció lesz az előzenekar. A koncertre itthon november 27-én indul délelőtt tíz órakor a jegyértékesítés. Siessetek, hogy le ne maradjatok róla!

Ha egy fesztivál megél 41 évet, az azért nem lehet a véletlen műve. A Roskilde fesztivál kitalálói anno egy csöppnyi Woodstockot próbáltak belecsempészni a dél-skandináv városba. Mindennek már negyvenegy éve! Na jó, azzal azért nem áltatok senkit, hogy a majd fél évszázad alatt semmi nem változott. A faölelgető hippi eszmeiség helyett kapunk egy nagy területet sok reklám felülettel, és aki mégis van olyan ember, hogy ide menekülne a fogyasztói társadalomból, itt belecsöppen egy másikba.

Kezdjük ott, hogy ugyan a fesztivál ötödikétől nyolcadikáig tartana érdemben, de van egy warm-up hét, ami gyakorlatilag annyi, hogy felverheted a sátradat és nézhetsz napi egy-két koncertet. Nagyjából az egész annyiról szól, hogy a fiatalság majd egy hétig a kempingben lazul, és bömbölteti az Iphonejáról egy sufni tuning hangfalra kötve az éppen aktuális kedvencét. Hugyozás a kerítéseknél, ennek köszönhetően egy merő pisa szagban kell többnyire keringeni, de azért van jó oldala is a Roskildenak, mert azért egy elég izmos programot hoztak össze idén is.

Az a nagy büdös helyzet, hogy itt most az öcsém lenne az autentikus véleményformáló, mert ő a nagy szakértő. Nekem a The Cure kimerült abban, hogy Why Can't I Be You, meg Lullaby, meg Friday I'm In Love. Utoljára 2004-ben adtak ki lemezt és most itt az új. Ahhoz képest hogy már jó pár éve befejezik a zenei szaksajtó szerint, még mindig itt vannak.

Lassan a RockStation ajtaját tokostól ki kell vennünk, hogy bizonyos zenék, előadók beférjenek rajta, de azt gondolom, hogy a The Cure még van annyira rock, hogy beférjen, igaz csak abban az értelemben, hogy ebben a zenében is van gitár. Visszatérve Robert Smith-re és zenekarára: az 1979-ben kiadott Three Imaginary Boys óta ez az tizenkettedik lemezük. Az utóbbi lassan két évtizedben négyévente adnak ki albumokat és bár igaz, hogy az 1980-as évek fémjelezte sikerkorszak már soha nem fog visszaköszönni, azt gondolom még van annyira sikeres, hiteles, és minőségi a zene, hogy érdemes legyen folytatni. Az igazi rajongók meg amúgy is így gondolják. A banda jelenleg a Robert Smith – ének, gitár, billentyű; Porl Thompson – gitár; Simon Gallup – basszus, Jason Cooper – dobok felállásban zenél és ahogy hallgatom tudják mi a dörgés. 
 

A 4:13 Dream borítója és design-ja megint olyan amilyen. Nekem sohasem jöttek be ezek az idióta, fogalmam sincs mit akar kifejezni típusú borítók, de úgyis az a lényeg, ami alatta lapul.

A kezdés mindjárt rajongóriasztó, annyira nehézkesen vontatottan érkezik az Underneath The Stars. Hatpercnyi lebegés, tipikusan olyan nóta amelyet valahol a lemez közepére tesz az ember, de semmiképpen nem az elejére. Az első kislemezként kiadott The Only One aztán változtat a meneten. Pattogós, bohókás darab és Robert Smith is előveszi az idiótán gyerekes magas hangját, ami pedig, mint tudjuk jó. Ezt a The Reasons Why követi egy kicsit öreges tempóban, de a dal maga nem rossz. Viszont a négyes Freakshow igazi The Cure, ebben benne van mindaz amitől ez a banda fogalom lett. A következő Sirensong valamivel kétperc fölötti ködös lebegése nem hoz izgalmat, viszont a hatos The Real Snow White kicsit rockosabb megközelítése és a füstös hangulata is jól áll a dalnak, amely az egyik legjobb a lemezen. A The Hungry Ghost sodró gitár-dob játéka lendületes dalt varázsol az amúgy középtempós szerzeményből. Az ezt követő Switch alteros gitárjátéka miatt marad emlékezetes, sietősebb, kapkodós szerzemény, de jól esik hallgatni. A kilences The Perfect Boy megint középtempós lebegés, amik nekem nem igazán jönnek be. Ezt a This. Here And Now. With You követi hasonló felfogásban, disszonáns hangjaival. A kicsit pörgősebb Sleep When I'm Dead már jobban esik a füleimnek, búgó basszus, amolyan vissza 80-as években jelszóval. A zaklatott Scream végig sejtelmes hangokat hordoz, aztán a végére kibontakozó dal komplett őrültek házává változik. A 13 nótás lemezt az It's Over zárja a maga sodró lendületével, befejezésnek tökéletes.

Bár Mr. Smith darkos lemezt ígért ez nem lett az, és szerencsére dupla sem, ami a tervek között előzetesen szerepelt. Nagy részben középtempós, kissé elborult lemez ez, azonban van rajta jó pár fogós pillanat, igaz az üres járatból is jutott, nem is kevés. Rajongóknak  kötelező darab, de más is tehet egy próbát, hátha.     

   
7.5/10 
 

The Cure : The Perfect Boy