Normális ember húsvét hétfőn vagy locsolkodni megy, vagy otthon nyögi az előző napi fonott kalács meg sonka-tojás fáradalmait. Mi nem. Egy utolsó könnyhullatás az ünnepi asztalnál az ecetes torma miatt, majd délután 4-kor kocsiba be, irány a bécsi Arena. Az elmúlt hetek eseményei és a várható fokozott biztonsági intézkedések miatt igyekeztünk időben érkezni de a korai indulás ellenére sikerült rekord hosszúságú autókázást produkálni.
A piros tojástól megittasult sofőrök számos balesetet okoztak a hazai utakon, a Nyugat-Európába visszatérő vendégmunkások pedig több tíz kilométeres torlódást az osztrák autópályán. Töretlen lelkesedésünk mindezek ellenére sem lankadt, ugyanakkor erősen türtőztetnünk kellett magunkat, hogy a tehetetlen órás araszolgatás közepette ne kezdjünk el bömböltetni valami rettenetes villanygitárzúzdát a kocsiban, kizárólag terápiás célzattal. Apropó zúzda. Ha ilyen jellegű bulira megyek általában szeretek “tiszta füllel” érkezni, ahhoz meg előtte valami finomabb zene dukál. Tervnek jó, de a társaság meg a körülmények miatt ez nem mindig jön össze. Most szerencsére pont sikerült. A fél nyolcas érkezést követően az első meglepetés rögtön az Arena előtt ért. Jó szokásunkhoz híven szemrebbenés nélkül beparkoltunk a zenekar turnébusza mellé. Ez a nagy teremben játszó bandák esetében többnyire azért valami bőrüléses, hiperszuper, minden “kiskutyafaszával” ellátott nightliner szokott lenni. Itt nem. Semmi nagyzolás. Egy sima lepattant kisbuszt láttunk. Pont olyat mint amivel az építőipari szakik térkövezni járnak, vagy mondjuk egy közepesen ismert magyar zenekar játszani Békéscsabára. Ez azért is fura mert a Deafheaven körül nagy a hájp mostanság. Egyesek szerint lemezről lemezre “puhulnak”, mások szerint meg egyenesen eladták magukat. Tény, hogy ezek a srácok egyre több ismert, nagy fesztiválon játszanak egyre jobb idősávokban és a mostani turnéjukon is voltak jó előre soldout-os állomások, nem kis nézőszámú klubokban de azért mégiscsak úgy néz ki, hogy két lábbal a földön járnak. Ez mindenképpen jó jel a jövőre nézve.
A nagy rácsodálkozás után kiderült, hogy nagyon nincs még kapunyitás, running order sehol, ellenben benn épp a Deafheaven hangbeállása zajlik. Biztató ami kiszűrődik. Nem lesz itt gond. A következő egy/másfél óra a kocsmarész söntésének meglátogatásával, a nagyrészt talpig feketében lévő - egyébként meg elég heterogén – közönség mustrálásával, és a friss tavaszi levegő szívogatásával telt. Végre kiragasztódott az esti menetrend. Örülünk. Lassan kapunyitás, bevánszorgunk. Ruhatár, kötelező merch nyálcsorgatás letudva, ismét sör, elhelyezkedés a színpad előtt.
A hátsó lépcsőzetes ülő rész lefüggönyözve, az emelet lezárva úgyhogy a már az előzenekarra összeverődött kb. 300 ember is sűrűnek tűnik. 9 óra és máris érkezett az est második meglepetése. Myrkur-nak hívták. Megmondom őszintén előzetesen egyáltalán nem ismertem a zenekart. Félfüllel hallottam róluk egy nem éppen hízelgő kritikát a szcénát nálam sokkal jobban ismerőktől, de a zenéjükkel addig még sosem találkoztam. Ez a kritika egészen pontosan a színpadi jelenlétüket emelte ki; ezen belül is a 40 kilós modell csajszi hatásvadász vergődését, ami igencsak megkérdőjelezi az egész produkció hitelességét, létjogosultságát. Nade ne ítéljünk elsőre. Legalább egy hallgatást megér, nem? Nem, nem ért meg. A bagázs csúnyán Amalie Bruun frontcsaj előretolt gonoszkodó károgására, olykor lágyan ringatózó, sikamlós dalolászására és indokolatlanul sok külsőségre épít. Mint később kiderült tulajdonképpen a hölgy egyszemélyes önmegvalósító projectjéről van itt szó, teljesen értékelhetetlen nótákkal és a háttérben megbúvó három, kimaszkolt “sessionzenész” középszerű iparosmunkájával. Ez “átlag black metál” körökben talán nem is számítana túlságosan kirívónak, sőt talán elvárás, hogyha hősnő van, akkor minimum finomítatlan kőolajat menstruáljon, de a Deafheaven, műfajon belüli különc státusza miatt eleve hatalmas a kontraszt a két zenekar között. Nem kicsit vicces ahogy egy 30-as, meglehetősen kiélt vajákos asszony próbálja megidézni egy instant boszorkányégetés hangulatát, miközben lenge tógájában szukkubuszt is játszik egyben és a - nem létező - szekszuális energiáival próbál meggyőzni arról, hogy higgyem el azt, amit csinál.
Nem hittem el neki semmit. Amikor a harmadik/negyedik szám környékén megjelentek a sampler-el megszólaltatott, nagyon himnikus, szimfónikus szólamok és már-már a Tarja Turunen nevével fémjelzett Nightwish éra legkínosabb pillanatai jutottak eszembe, akkor a hölgy mindezt még meg tudta fejelni azzal, hogy a nagyívű, koncertindítóként elkövetett zongora intrója után, egy nagyon nem behangolt gitáron is megvillantotta tehetségét. Na ekkor éreztem úgy, hogy itt az ideje véget vetni a szenvedésünknek. Nimfaveszély híján nem öntöttem viaszt senki fülébe viszont “nagyon leleményesen” a terepet elhagyva, a pulthoz kötöztem magam a Myrkur szettjének végéig. Az osztrákoknak egyébként valószínűleg tetszhetett a produkció, ugyanis ahhoz képest, hogy nálam ez a fizikai fájdalom küszöbét súrolta, elég kevesen támasztottuk kinn a pultot; mitöbb egyeseken már a kezdés előtt Myrkur póló feszült úgyhogy minden kétséget kizáróan ez a zene a többségnek imponált, pedig aztán ha egy riffet, groove-ot, dallamot vagy bármilyen hangszeres részt kellett volna visszadúdolom vagy csak szimplán kiemelnem fővesztés terhe mellett…….hát elég nagy bajban lettem volna. Műfaji találgatásokba nem nagyon bocsátkoznék de azt talán kijelenthetem, hogy a Myrkur a black metálon belül is atmoszférikus, vagyis leginkább az szeretne lenni. Az ennek való kínkeserves megfelelési szándék illetve a közönséggel való kommunikáció teljes hiánya mellett az is különösen kellemetlen szájízt adott a dolognak, hogy a műfaj kultikus zenekarainak (Nidingr, Dødheimsgard, Mayhem) hangszeresei vettek részt a dalok megalkotásában, Kristoffer "Garm" Rygg (Ulver) pedig az utóbbi, tavaly megjelent első album produceri munkálataiban. Mindezek ellenére sajnos egy nagy állóvíz volt az egész. Hazafele menet egyébként, miközben a ruhatárnál várakoztam, a hölgy beállt merch pultba így közelebbről is szemügyre vehettem. Mosolyogva adott el és dedikált percenként vagy két vinylt és összességében a “száraz kóró” mikrofonállványa és a vicsorítása nélkül egyel emberibb volt az ábrázata, de azért a szétkokózott nihilistát így is üzembiztosan hozta. Végezetül szögezzük le, hogy egyáltalán nem vagyok a női frontemberes zenekarok ellen, oly annyira nem, hogy három különböző műfajban rögtön mondok is hármat, amit hibátalannak tartok (Stolen Babies, Oatbreaker, Bosnian Rainbows), viszont a Myrkur-tól mindenkit óva intenék, aki jót akar magának.
Megmondom őszintén a két zenekar közti átállás alatt voltak kétségeim. Kicsit izgultam. Ha a 2015-ös év egyik leginkább várt, jelentős szakmai visszhangot és közönségsikert produkáló lemezével, a New Bermuda-val előrukkoló Deafheaven egy ilyen – szerintem - förtelmesen gyenge előzenekart egy egész turnén keresztül nyomós indok nélkül (se a kiadó, se management nem azonos) megtűr maga mellett; akkor vagy nekem vannak rossz elképzeléseim a soegaze/blackgaze vonalról, vagy nekik. Azon tűnődtem, hogy vajon ennek fényében mit adhat nekem ez a koncert.
Ennek a vívódásomnak Kerry McCoy, Deafheaven gitáros színpadra lépése vetett véget. Megjelent a jobb szélen a ronda, lenőtt hajú, informatikus fizimiskájával, a röhejes szarukeretes szemüvegével meg a ki tudja hányszor szétizzadt Kill ’Em All pólójával. A forma konkrétan úgy festett mint akit épp leküldtek a HR-ről vagy a Controlling-ról. Miközben állt, joviálisan vigyorgott és véletlenül sem a kinézetével akarta elnyerni a szimpátiámat, a legnagyobb nyugalommal dugta be a gitárját ugyanabba az erősítőbe, mint amit az előzenekar hasonló poszton alkotó húrnyűvője is használt, majd nekiállt hangolgatni. Teljes ledöbbenés. Nemhogy nightliner busz nincs de roadjaik sincsenek, sőt közös a backline az előzenekarral. Esküszöm hirtelen úgy éreztem magam, mint valami hardcore bulin egy 50 fős pinceklubban. Egy-két hangosan eleresztett riffeléssel jelezte a zenésztársainak, hogy jöjjenek már mert idő van. Ők is felszállingóztak. Öt, egymástól annyira különböző figura volt előttünk, hogy a színpadkép alapján sokkal nagyobb valószínűséggel látja őket az ember egyenként egy méhésztalálkozón, ásványbörzén vagy ufókonferencián magányosan lézengeni, mintsem együtt egy black metál buli főzenekarként. Szerények de láthatóan megabiztosak. Utolsóként George Clarke énekes érkezett, aki persze feltette az i-re a pontot. Masszív színpadi jelenlétével, az eszelős, anyagyilkos arckifejezésével, talpig feketében
azonnal magára vonzott minden tekintetet. Szuggesztív jelenség az egyszer biztos. Gond nélkül lehetne főgonosz bármelyik képregényhős filmadaptációjában; de ha azt mondom, hogy ő az a karakter akit egy felelősségteljes szülő sem látna szívesen a játszótéren a 6 éves gyermeke közelében ólálkodni, na akkor sem lövök nagyon mellé.
10 múlt 5 perccel, összenézés, bekezdés. A koncert nagyrészt a New Bermuda-ra fókuszált. A lemez tavaly október elején jelent meg 5, viszonylag komplex tétellel, amiből a legrövidebb is 8 és fél perc. Sallangmentes, letisztult dalok ezek amiket a közönség már lassan fél éve ízlelget úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, hogy azt az igen széles dinamikai spektrumot, hangulati ingadozást, ami a hátán viszi az egész lemezt mennyire sikerül visszaadni élőben. Sikerült, bár tény, hogy a halk részek alatt az egyik koncertlátogató hátulról eleresztett, erősen 120 dB feletti vadkanüvöltés-szerű böfögései néha belerondítottak ebbe az idillbe. Az ormótlan böfögéseket leszámítva csak szuperablatívuszokban tudok beszélni arról amit láttam és hallottam. A közönség már rögtön az első szám után felvette a tempót. A várakozásokkal ellentétben szomorú bólogatás helyett tisztes testmozgást vette kezdetét a küzdőtér első felében. Ennek mondjuk pont az utolsó söröm volt az elszenvedője, de sebaj, járulékos veszteség. Az albumom számsorrendben mentek végig. Gyakorlatilag az egész lemezt, úgy ahogy van végigjátszották. A zenekar nagyon együtt volt. Nagyon. Kerek produkciót kaptunk, üresjáratok nélkül. Érthetően lehetett hallani minden hangszert és emellett bődületesen jól is szóltak, tökéletes arányokkal. A számok alatt ízléses mennyiségű közönségmasszírozás, köztük meg pár konferálás. Manírmentesen.
Hamár hangzás: Alapvetően pont emiatt barátkoztam meg nehezen a Deafheavennel. A 2011-es első album (Roads To Judah) nekem borzasztóan kásásan szólt, de még a 2013-as Sunbather is hagyott bőven kívánnivalót maga után. A szintetizátorokra hasonlító érthetetlenül összemosodó, folyós, hömpölygő gitárhangzásért eddig műfaji sajátosságként (lo-fi vagy mifene?) illett rajongani vagy legalábbis elfogadni azt, most viszont ugye csináltak egy normálisan megszólaló lemezt, ahol ennek nyoma sincs és nem hordozza magán ezeket a “gyerekbetegségeket”. Szerintem a mostani anyaggal jutott el a zenekar oda, hogy azt játsszák és olyan megszólalással, ahogy azt mindig is szerették volna és ez az élő előadásban is nagyon átjön. Gyakorlatilag örömzenélés történt, nagyon kézben lévő hangszerekkel. Tényleg élmény volt hallgatni. A setlist egyébként a New Bermuda-n kívül a Sunbather album címadó dalát és a Dream House-t tartalmazta. Végre ez utóbbiakat is sikerült “normális” köntösben meghallgatni. Egészen mást adtak mint lemezen. Egy szó mint száz,
kaptunk egy tökéletes koncertet 75 percnyi károgással, blastbeat-el és az összes szomorú akkorddal, amit gitáron valaha megfogtak. Olyan 75 percet ami alatt egyszer sem néztem rá az órámra. Kifele menet a WC-ben mosolygó, felszakadt ínnyel vért köpködő fiatalok, elégedettség. Megérte, jó buli volt. Ha megint jönnek, megint megyünk.
Beszámoló és fotók: KödösHegyiPopKöntös
