Németország heavy-speed-thrash veteránja, és egyben a germán metal színtér kialakulásának meghatározó alakja, a nyolcvanas évek közepén alakult Rage végre ismét hadrendbe állt.

A zenekar szerencsésen felépült a legutóbbi LMO album és turné során bekövetkezett törésből. Victor Smolski gitáros - és Victorral együtt az általa támogatott szimfonikus metal irányvonal - távozott a Rage-ből, majd létrehozta saját Almanac nevű zenekarát. Ám szerencsére Peter "Peavy" Wagner sem maradt tétlen és viszonylag rövid idő alatt sikeresen újrarendezte a csatasort, így a közelmúltban megjelent, Dan Swanö által kevert és maszterelt Devil Strikes Again lemezen egy teljesen új trió mutatkozik be a nagyzenekari hangszereléssel szemben az öregsulis Rage muzsikáját előnyben részesítő rajongók előtt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel az anyaggal a célközönségnek nem okoznak csalódást.

Az új gitáros Marcos Rodriguez, aki egyébként Peavy Wagner mellett produkciós feladatokat is ellátott a lemezen, már a nyitó és egyben címadó tételben odaröffent egy akkora thrash-speed riffet, hogy belobog a haja a kedves hallgatónak. Itt aztán tényleg nincs semmi operába illő beütés, csak vegytiszta fém, ami egyszerre karcos és tükör tisztaságúra polírozott, csorbáktól mentes német élezéssel, kellő szögletességgel, himnikus refrénnel. Peavy jó tettestársakat választott és hőseink szinte mindent bevetettek a fegyvertárból annak érdekében, hogy ne legyenek kétségeink az ütőképességet illetően. Bevallom férfiasan, ettől a váltástól pont ezt reméltem!

Az ezt követő My Way elég éles váltás a nyitány után, személy szerint nem is igazán tudom hová tenni, ettől függetlenül nem egy rossz nóta. Hamar kiderül, hogy a Devil Strikes Again egy fordulatokban és stílusgyakorlatokban talán kicsit túlzottan is gazdag korong. Sorrendet mellőzve van itt szinte minden, például viszonylag visszafogott ének alá tolt thrash darálás, némi keleties énekdallammal fűszerezve, a The Dark Side of the Sunban, vagy épp epikus germán metal a Times of Darkness tételben, amibe egy igen súlyosra sikerült belassulós és elborulós rész is helyet foglal. Kapunk némi tengeren túli ízt a Spirits of the Night nótába, aztán ott van az eléggé eklektikusra sikerült War a maga igen fogós refrénjével, aminek erősen „valahol már hallottam” íze van, de az istennek sem ugrik be, hogy mire is emlékeztet annyira.

Az extrákkal és feldolgozásokkal alaposan megtűzdelt, limitált példányszámban, koncertlemezzel bővített tripla digipak formában is elérhető kiadványból nagyon úgy tűnik, hogy Peavy próbált biztosra menni, kicsit talán jobban is, mint kellett volna. A 2. CD erősen igazolja a kevesebb néha több elvet. Az Y&T féle Open Fire az erőltetett éneket leszámítva egész tökösre sikerült, csak nem igazán értem, hogy hogy jön képbe ez a dal ezen a lemezen. A Skid Row örök klasszikusát, a Slave To The Grind-ot viszont konkrétan sikerült totál agyonvágni, az Into The Fire című dal végighallgatása pedig egyenesen komoly erőpróbát jelentett. A refrén kb. olyan, mint, ha egy rossz vidéki lagzi utáni másnapos Blind Guardiant tereltek volna be a stúdióba… Az extra koronggal inkább nem is borzolnám tovább a kedélyeket, mert nem szeretném senki kedvét elvenni az amúgy jó alaplemeztől.

Összegezve, egy igen sokszínű koronggal debütált az új hármas fogat, főleg, ha eltekintünk a bónuszkorong melléfogásaitól. Ha pedig akad olyan kedves hallgató, akinek a szívéhez közelebb álltak a neoklasszikus megoldások, annak még mindig ott van Victor Smolski Almanac nevű formációja, így senki nem maradhat elégedetlen.

Ui.: Az értékelés során a bónusz korongot nem vettem figyelembe…
(4/5)