Nagyjából tavasztól tudtuk, hogy lesz ez a nagyon meredek este október 10-én a Dürer Kertben. Bár akkor még azt hittük, ez nem csak attól lesz az, hogy tanújává válunk testközelből annak, hogyan is tesz a Weekend Nachos akkor, mikor egyenes halad önmaga vége felé. Hanem attól is, hogy az utolsó utak egyikén nem gyengébb nevek, mint a Wormrot és a The Afternoon Gentlemen kísérik majd el. Aztán jött a hír, hogy a szingapúri grindcore trió visszalépett a turnétól, de ez hosszútávon mégsem tudta megcsonkítani a jól megtervezett este nívóját, hiszen olyan ordenáré nyolc zenekaros buli orkán története következik, amely még a levegőben táncoló, összeszorult öklökből is képes volt örömkönnyeket fakasztani.

Egy laza hétfő estén. Ami az elmúlt hetek és hónapok alatt történő lelkes szervezés eredményeként valóban az év egyik legrangosabb eseménye lett a Pestre látogató és itt horzsolgató underground csemegék tömbkelegében is. Ugyanis ahelyett, hogy a Wormrot visszalépésével kevesebb lett volna a keservesen feszes félórák száma, az út közben összerázott két turnénak köszönhetően két amerikai, három brit és három hazai banda követhette egymást a színpadon.

Akik közül az első a győri Vorgar volt. Értelemszerűen roppant korai kezdéssel. Valamikor negyedhét körül. Én azonban ekkor még a lábammal a nyakamba voltam úton a hely felé, szóval hiába ők az egyik olyan hazai zenekar a crust színtéren akiket még nem láttam színpadon, ez sajnos most sem valósult meg. Azonban a SxOxTxEx etapjára már sikerült megérkezni és beleszagolni kicsit ebbe a penetráns zajba, ami a három héttel ezelőtti utolsó találkozás óta sem lett ibolyaillatúbb, csak most valahogy sokkal jobban szólt az egész. Ha pedig szövegeiknek hihetünk, akkor a gyilkosok tényleg köztünk élnek. De nem csak ők. Hanem a pöpec dobosok is. Míg a frontemberek meg köztünk járnak. Mint ahogy Levi is, azaz a Jack hangja. Akik következő bandaként törekedtek arra, hogy új gitárosukkal a csatasorban kicsit belekavarjanak abba a határozott U alakzatba, amit addigra felvett az egyre inkább beszivárgó egyedek összessége.

Míg az élet a kistermen kívül is épp úgy zajlott, mint belül. Többek között egy furfangos Terence Hill hasonmással, aki kiköpött úgy nézett ki, mint a színész, de ehhez az archoz a korai brit vadpunk divatját követve. Ami választási lehetőséget adott, hogy bámulod a bámulatos hasonlóságot, vagy bámulod a bámulatos magyar válogatottat, akik egy rögtönzött vászonon hajszolták ismét a sikert a kert nyirkos hidegjében. Amiből már egyre többen kezdtek befelé húzódni, mikor az első taktusok megpendültek a brit Groak játékidejének elején. Ahol először lassabb számmal köszöntek be, de aztán ebbe a sludge bandának tűnő első benyomásba hamar beledarált a trió, és a dobos - gitáros irányból érkező két énekkel hozták aztán az estébe jól illeszthető grind és crust témákat is.

Szóval először velük kapcsolatban, aztán a hibátlan Endless Swarm kapcsán is eszembe jutott az az effektus, amikor úgy megyek koncertre, hogy valójában egy banda a cél, de tudom, hogy még lesznek ezek is, meg ezek is. Aztán végül az ezek lesznek azok, akik teljesen váratlanul bejönnek a fedezék mögé jobbról és maradéktalanul kiütnek, mert elfelejtettem számolni azzal, hogy bármire számíthatok. A szintén brit négyes, vagyis az említett Endless Swarm pedig nálam pontosan ezt az élményt húzta be. A hatalmas ultragyors thrash/grind témák, és a frontember a közönség tagjait a belső körbe rángató provokatív magatartása jól meg tudta szólítani szerintem mindannyiunkban azt a részt, ami már amúgy is szigorú pufferelésre várt.

Innentől kezdve pedig nem volt visszaút. Az antizene oltotta feszültség faktor görbéje lineárisan tartott felfelé. Ez pedig annak is köszönhető, hogy az amerikai Homewrecker sem tudott hibázni. Hihetetlenül jól összerakott tételeik megszólalása itt is hathatós volt. Az énekesi feladatot is ellátó nem kis darab dobos remekül konferálta fel azokat a barbár háromperceseket, amik nem nélkülözték a thrash, a death és a crust előnyeit sem. Szemét profin kenték a már majdnem totálon lévő teremnek és ebből még az sem vett el, hogy szerintem több csúcsra járatott új számukat sem játszották el. Simán elhittem nekik, hogy állatok, pedig csak négy embert láttam. Jó, hogy megint erős ez a death/crust vonal. Roppantja a csontot. Ami nem csak engem győzött meg. Nagyon szimpatikus volt az, hogy szinte minden zenekar képviseltette magát minden másik zenekarnál az első sorokban.

Akár csak a The Afternoon Gentlemen. A Leeds városból induló grind ötös penge kiadványokkal rendelkezik, de élőben sem tudott rácáfolni önmaga kompromisszumnélküliségére. Karakteres témáikkal úgy tolták fel az adrenalin szintet a színpaddal szemben leszögelt humanoidokban, hogy az azonnal kiütközött, ahogy az ösztön dolgozni kezdett az állatokba. Végre élni kezdett a színpad előtt a tér. Miközben az továbbra is is vicces maradt, ahogy a sokszor húsz, harminc másodperces tételek között felhangzott az a bátortalan taps, ami így simán megfejeli a színházi szintet, hiszen ott csak a felvonás végén hallod azt, amit itt minden percben kétszer. Ha pedig már vicc, akkor a neon zöld fényben úszó sci - fi gitár mellett is nehéz lenne elmenni, amit egyik mesterünk a kezében tartott. Mint ahogy a húsznak sem tűnő kerek arcú Nemecsek Ernő neurotikus grimaszai is olyanok voltak a basszusgitárnál, mintha a Nickelodeon meséi és a grindcore valaha is találkozhatna.

Minthogy a szervezők és a zenekarok is következetesen tartották az időkereteket, a bandatumultus ellenére is simán időben, még tizenegy előtt játszani kezdett a Weekend Nachos. Az addig békésen a pólóit árulgató és csevegő frontember felkötötte a homlokára a szokásos pántot, ami nem kicsit egy elcseszett karate kölyök formát adott a megjelenésének és nekiálltak másodszor és utoljára is megkísérelni felszedni a budapesti betont a színpad alól. A hat évvel ezelőtti és a mostani buli között pedig csak annyi lehet a különbség, hogy akkor állítólag húsz embernek sem játszottak, itt viszont tökig volt a kisterem. Aminek a cucca, ládái és felelőse is érezhette, hogy ez egy fontos momentum, mert habár hallottunk itt már penge bandákat, akiknek csúnyán elvették az élét, de ezen az estén bokafosatósba szólt minden, ahogy a Nachos is. Ahol akinek nem szállt el teljesen az agya, az tartson önvizsgálatot, mert valószínűleg szobanövényként funkcionál emocionálisan. Akkora erő és lendület volt az egészben, ami szinte érthetetlenné is tette azt, hogy egy zenekar, amiben még ennyi bitang van, miért búcsúzkodik ezzel az utolsó turnéval. Számokat sem tudnék mondani, annyira elkapott az egész, csak azt, hogy az új lemezről többet vártam, de hogy nem volt, le se szartam, mert ez így is felrobbantotta az agyamat. Azt hiszem idén, már háromszor kiabáltam ki az év koncertjét, de kijelentéseimet azonnal át kell értékelnem. Elhamarkodottak voltak és nem csak a főzenekar miatt, igazából minden banda rá tudott szorozni az előtte játszóra, így mindig kicsit feljebb és beljebb voltunk.  Bár ez az utolsó a fél óra lehet elvitte volna az egészet egyedül is. A szervezők és mi is sokan az év buliját vártuk ettől és szerintem megkaptuk amit vártunk. Igazi agresszív búcsú volt. De itt amúgy sem beszélt senki zenéről. (A fényképek nem a helyszínen készültek.)