Ismét csak sikerült jól elhúznom az időt lemezkritikának való nekiülés tekintetében. Szokásos jó dumák: család, munka stb. mellett nyáron napvilágra került könyvemet promóztam. A kifogások mellett van azonban egy tuti mentségem is: nem találkoztam még albummal e szimfonikus metalnak nevezett műfajban, mely ennyire nehezen engedett közel magához, mint ez az (immár) hetedik Epica-lemez. A 2014-es Quantum Enigma egyenes folytatása ez, mondhatni: kiteljesítése.
Szerény személyemnek a még eggyel korábbi dalgyűjtemény, a Requiem for the Indifferent volt a “bejövősebb”. Nem azonosulok azon véleményekkel, melyek a műfajra a “giccs metal” címkét ragasztják, de mégsem Pink Floydra (Queensryche-ra) jellemző mélységeket várok egy ilyen hanganyag elindításakor. Inkább csak szimplán szárnyalni szeretnék olyankor.
A The Holographic Principle első hallgatásakor csupán a belefektetett sok munkát érzékeltem. Később kezdtek csak körvonalazódni a “slágerek”. A Beyond the Matrix-ot például a konceptlemez dal-láncolatából kiemelve is a műfaj legnagyobb slágerei közé sorolom immár. De megjárja a klippes, nagyzenekari intrót leszámítva lemezt nyitó Edge of the Blade is.
Hogy nehéz kiemelni dalokat, annak a lemez “masszajellege” az oka. Sajnos a (t)ételek óriási százaléka egyazon recept alapján készült: végy szimfonikus nagyzenekart, kórust, metálosan betorzított gitárhangzással keverd, egy csipetnyi hörgés, majd Simone Simons. A sokak szerint a műfaj szépségkirálynőjének tartott hölgy (én maradok Sharon Den Adelnél) kétségkívül eddigi legnagyszerűbb (ének)teljesítményét nyújtja. De az ő hangi sokszínűsége sem segít azon, hogy a lemezt a maga egy órányi hosszúságában elég nehéz ültő helyben végighallgatni. Talán a balladák hoznak némi élénkebb színt a palettára, no meg a keleties hangzású, egyébként remek Dancing in the Hurricane!
Értem én, hogy ez egy konceptalbum, a virtuális valóságról - lásd még: Design your Universe (2009), de éppen a téma miatt anakronisztikusak a nagyzenekari betétek, kórusok. Talán a Delain-féle “high tech metal” jobban passzolna az ilyesmihez. Arról nem is beszélve, hogy koncerten nehéz lesz mindezt hitelesen hozni, hiszen az Epica költségvetés tekintetében második vonalbeli zenekarnak számít.
Persze, ez csupán az én agymenésem. Budapesten vilagsztárok adják egymásnak a kilincset, majd az ajtót szélesre tárják, hogy beférjen mögöttük a szimfonikus zenekar is. Úgyhogy ez megy ma. Biztos vagyok benne, hogy a The Holographic… még a Quantum Enigmánál is nagyobb siker lesz. És attól még, mert itt okoskodtam, nem érdemtelenül. De tényleg nem.
Mialatt a “nagy testvér” Nightwish a folk felé lépdel, Sharon Den Adelék (Within Tempation) meg a popzene irányába, a magára hagyott műfaji trónba egyszerűen csak becsücsült az Epica. Jól tették!
4/5
Aki még nem tudná, annak mondjuk, hogy a zenekar, a Powerwolf társaságában január 22-én a Barba Negra Music Club vendége lesz.
