A kerek évfordulós, immár huszadik FEZEN sem múlt el ilyen-olyan bosszúságok nélkül, amelyeket, főleg a rekkenő hőség hatására, az egész napokra kitelepülő fesztiválozó különösen hajlamos nehezményezni és magam is szembesültem bizonyos problémákkal csütörtöki, illetve pénteki látogatásom alkalmával. A nagyszínpad műsora alatt az akadozó áramellátás miatt belassuló sörcsapolás nem éppen az újonnan (?) bevezetett technológia diadalát hirdette, az egykori Bahnhof klub épületében működtetett „szauna”, a.k.a. Hammer Csarnok klimatizációja továbbra is megoldatlan, a biztonsági személyzet egynémely tagjának ténykedése pedig a sötét 1990-es évekbeli hazai állapotokat idézte…
Talán ennyit a negatív tapasztalatokról, amelyekre ezután tényleg csak akkor térek vissza, ha nagyon muszáj. Az általam leginkább várt fellépők ugyanis maradéktalanul beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet és ez a fő dolog. Csütörtökön a szabadtéri rock / metal fesztiválok egyik alappillérének számító Saxon műsora (konkrétan az And The Bands Played On nóta) alatt érkeztem, amelyben az újabb kori szerzemények közül egyedül a Battalions Of Steelt hallhattam – a többi nyilván a legelején ment le –, vagyis korrekt történeti áttekintést adott a csapat a saját életművéből. Biff, ahogy szokta, mindent beleadott, bár a magasabb átlagéletkorú és emiatt kevésbé vehemens közönséggel való kapcsolattartást inkább rutinszerűen végezte. A főműsor végére Nigel Glockler felettébb szokatlan módon olykor belebakizott az ütemekbe, a legkomolyabb gondot azonban a szétcsúszott hangzás jelentette: az ének és a ritmusszekció iszonyúan előrenyomva szólt, míg a gitárok csupán a háttérben maszatoltak. Bár az „udvari etikettnek” megfelelően Biff az egekig magasztalta a publikumot, igazából egy buli volt ez a sokból a brit veteránok sűrű menetrendjében, biztosan látunk is még tőlük ezerszer jobbat ennél.
Alice Cooper rock-cirkusza ezzel szemben már csak akkor lehetett volna zseniálisabb, ha van mondjuk House Of Fire, Hey Stoopid vagy Elected is. De hát mindig lesz olyan kedvenc, amely kimarad, ráadásul egy Painre (a mester sötétebb időszakából) és egy The World Needs Gutsra (a nagy visszatérést jelentő Constrictor albumról) abszolút nem számítottam. A nyitó Brutal Planetre meg aztán végképp nem! A programnak természetesen itt is megvolt a „best of” jellege. Ehhez jött még a roppant szellemes címet viselő Woman Of Mass Distraction 2005-ből és a friss Paranoiac Personality – tudta jól az öreg, hogy ide most a sikerparádé való, az új lemezt meg majd máskor kell tolni –, továbbá az ideálisnak nevezhető megszólalás, na meg a káprázatos színpadi show egy kirobbanó formában lévő zenekarral és egy szintúgy kirobbanó formában lévő Alice-szel. Mondanom sem kell, gyönyörűen meg is telt a placc és minden elképzelhető korosztály szép számban képviseltette magát, a KISS pólóban nyomuló tíz év körüli gyerkőc sem volt rendhagyó látvány. Hiába, a mestert megelőzte a hírneve és amúgy sem jár valami sűrűn errefelé, úgyhogy ki tudja, milyen hosszú időre kell ezt az élményt (meg a november végi bécsi koncertét, ha megy majd valaki) elraktároznunk. De legalább bőven van mit elraktározni.
Az Alice-t kísérő muzsikusoknak már a neve is sokatmondó. A két gitáros úriember közül Ryan Roxie elsődleges referenciája az ezredforduló környékének Cooper-anyagai mellett az ex-Gunner Gilby Clarke és Slash lemezein nyújtott teljesítménye, Tommy Henriksen megfordult többek között Doro Pesch és George Lynch oldalán, Chuck Garric bőgős kipipálta az L.A. Gunst és a DIO-t, Glen Sobel pedig műfajunk határain túl is igen magasan jegyzett dobos. A végére hagytam a harmadik gitárost, az elbűvölő Nita Strauss kisasszonyt (lásd még: The Iron Maidens), aki hangszeresként ugyancsak a legfelső ligában játszik és előadóként is fölényesen uralja a pódiumot. Ő maga sem akart elszalasztani egyetlen alkalmat sem, hogy élhessen a kiváló adottságaival és a fent említett Woman Of Mass Distraction után a megasláger Poisont az ő szólója vezette fel – talán ez a sorrend sem véletlen!.. Könnyen belátható, hogy Nita jelenléte legalább annyira látványossági kérdés, mint zenei, viszont ez esetben mindkét szempont megkerülhetetlen. A társaság így együtt kiállás szempontjából is tökéletesen idézte fel a 80-as éveket. Rengeteget vokáloztak és bár gépi rásegítés szintén volt a dologban, ma már teljesen fölösleges ezen fennakadni vagy pláne ennek kapcsán playbacket emlegetni…
Az előadásból semmi nem hiányzott, amit vártunk: válogatott szúró-és vágófegyverek, méretes Frankenstein figura (naná, hogy a Feed My Frankenstein alatt), véres gyilkosság, kényszerzubbonyos jelenet, nyaktiló. A sétapálcáját előszeretettel használó főhős csak akkor szólt hozzánk, amikor bemutatta a zenekart, valamint Alice Cooper szerepében saját magát, plusz a kötelező köszönetnyilvánítás és egy stílusos „Have a sick summer” kiszólás a végén, de az efféle teátrális show-nál ez így helyes. Barátunknak ez utóbbi aranyköpése, valamint a Pink Floyd részlettel is megtoldott School’s Out ráadása tette fel a pontot az i-re, azaz koronázta meg az év eddigi egyik legszórakoztatóbb itthoni buliját.
A teljes csapattal – DJ-vel, sampleressel és élő dobossal is – kiálló House Of Pain a maga módján ugyancsak maximálisan szórakoztató és élvezetes lehetett volna, ha nem Alice műsoráról vetődtem volna oda puszta kíváncsiságból műsoruk második felére, már kellemesen elfáradva és csengő füllel. Továbbá: ha nem tolják túl a hangerőt a kisebbik szabadtéri színpadon. Végül pedig: ha nem kell a Just Another Victimet félbeszakítani az egyik szekus túlkapásai miatt (a két frontembernek kellett lecsillapítania őt, hogy ne essen bántódása annak a szerencsétlen rajongónak). Levonuláskor Everlast a Pantera-féle Walk nótát küldte az izomagyúnak, akiről persze kétlem, hogy vette volna az adást, de előtte még a Jump Arounddal próbálták menteni a menthetőt. A balhé be is árnyékolta az estét, bár a koncertélményt azért nem tudta elhomályosítani.
A pénteki nap, mintegy a fenti incidenst is ellensúlyozandó, a szeretet jegyében telt Glenn Hughes jóvoltából, aki nem sokkal előtte a róla szóló kiállítást nyitotta meg személyesen a fővárosi Rockmúzeumban. A tavalyi, igen súlyosra sikeredett Resonate korongról három tétel is műsoron szerepelt, kezdve mindjárt az elsőnek bedobott Flow-val, mégsem a mindent elsöprő energia, hanem inkább a lelazult jammelős hangulat jellemezte ezt a nem egészen másfél órát. Ja, és a „love” szó megállás nélküli használata Glenn bácsi részéről. Ez bárki mástól valószínűleg totál nevetségesen hatna (kivéve esetleg Ozzyt), tőle viszont feltétel nélkül el lehet fogadni. Ahogy az is hihető, amikor Magyarországot az egyik kedvenc helyeként nevezi meg. Durva drogfüggőségből felépült emberként ő már csak tudhatja, hogy a zene gyógyító erővel bír, ahogy ezúttal is hangsúlyozta. Habár talpig feketében jelent meg, valósággal áradt belőle a hippi életfelfogásban gyökerező pozitív érzés – a „You can call me Papa” konferálás egyszerűen felülmúlhatatlan volt – és hát hatvanhat évesen ekkorákat énekelni!..
A program gerince döntően nem változott a korábbiakhoz képest. Mark III korabeli, illetve Tommy Bolinnal írt és rögzített Deep Purple dalok (Lachy Doley Hammondjával a lehető leghitelesebben megszólaltatva), a tinédzserkori sztorival bevezetett Trapeze-féle Medusa, egy kis Black Country Communion – legközelebb már Mr. Hughesnak ezt a formációját kellene végre elcsípni élőben! –, plusz Can’t Stop The Flood és Soul Mover a szólókorszakból. Szerencsére azonban ezek mellett mindig akad olyan csemege, amilyen most a Hughes / Thrall projekt által jegyzett Muscle And Blood volt. A szólókat sikerült élvezhető időtartamon belülre szorítani (Søren Andersen kábel-és gitárrongáló mutatványa meglehetősen sajátosan sült el), az őserővel ütő Pontus Engborg magánszáma is jobban felépítettnek tűnt, mint legutóbb. Szóval a Papa és változatlan felállású bandája ismét varázsolt. Kár, hogy a rendezvény méreteit alapul véve viszonylag kevesen látták-hallották.
Meglepő módon a Blues Pillsre sem gyűltek össze túl sokan a sátorban, holott tavalyi és tavalyelőtti pesti koncertjükről nem spórolnak a dicsérő szavakkal, akik eljutottak ezekre. Jómagam még azelőtt futottam össze velük, szintén egy fesztiválon, s a lényegi változást az ott tapasztaltakhoz képest Elin Larsson fejlődésén tudom lemérni. Ő akkor még amolyan „jókislányosított” Janis Joplinként tetszelgett, nem túl magával ragadó mozgás kíséretében, ám annál nagyobb hanggal. Ehhez képest itt jóval lengébben öltözve, mezítláb, igazi belevaló frontcsajként perdült a deszkákra és vitte el játszi könnyedséggel a show-t, miközben megint hibátlanul énekelt. A hangszeresek – ideértve az egy éve közreműködő Rickard Nygren gitáros-orgonistát is – ellenben annyira háttérbe húzódva (igaz, kellően összeszokottan) muzsikáltak, mintha szimplán az ő kísérőzenészei volnának. Lehet, hogy a valóság pont nem ez, rám mindenesetre ilyen benyomást tettek.
Két lemezzel a hátuk mögött pusztán a saját szerzeményeikkel is kitölthetnének egy önálló bulit Elinék, elhangzott azonban egy Tony Joe White és egy Jefferson Airplane feldolgozás is. Nem tudom megítélni, hányan ismerhették az 1960-as évek e két alapnótáját, de remekül illenek a Blues Pillshez és a feelingnek is csak jót tettek. Az utolsóként elővezetett Devil Man jelentette számomra az idei FEZEN záróakkordját, és ha 2018-ban is sikerül majd akár csak megközelítőleg ilyen komoly neveket Fehérvárra csábítani, ugyanúgy ott lesz a helyem.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
