Az idei évben már a 22. Brutal Assault fesztiválra gyűltek össze a rajongók a Cseh Köztársaságból és azon kívülről. Aki négy napot töltött a Josefov-erőd környékén Jaroměř kisvárosban annak több mint 100 zenekart volt lehetősége megnézni szinte az összes metal műfajban, és idén rekordszámú néző vett részt a fesztiválon! A jegyek már elővételben elkeltek, a kemping és a szállások megteltek és a 20. évforduló után a fesztivál ismét szintet lépett. Ki lehetett tenni a megtelt táblát és esténként már nem lehetett csak úgy sétálgatni a fesztivál területén, mint a korábbi években. Eddig soha nem éreztem túlságosan zsúfoltnak a fesztivált most viszont tömeg volt.
Már néhány éve részt veszünk a Brutal Assaulton és biztosak vagyunk benne, hogy ez a fesztivál évről évre meghaladja a várakozásokat, sokat fejlődött és sokat javult. A szervezők egyre több és több részét nyitják meg az erődnek, és egy bárrá vagy chill-out zónává alakítják számunkra. Ráadásul a Josefov erődítmény óriási mértékben növeli a fesztivál általános hangulatát. Ezért nem örülnénk egy helyszínváltásnak, de ha a fesztivál népszerűsége így növekszik elkerülhetetlen lesz, hogy a szervezőknek valamit lépni kell különben az egész élvezhetetlenné válik a tömegnyomor miatt. Persze a Brutal Assault még mindig kisebb, mint Wacken és a Hellfest, de a családias hangulatnak már így is annyi...
Ami azt illeti, a lebonyolítás sem volt teljesen zökkenőmentes – az olykor elkerülhetetlen programváltozásokkal nem mindig könnyű tartani a lépést –, kárpótolt viszont a roppant erős idei összeállítás. Éppen az eklektikus line-up és a különféle zenekarok kombinációja teszi egyedülállóvá ezt a fesztivált, amely ugyanakkor mindig is hű maradt a gyökereihez. Szerencsére a zenekarok összeállítása sokkal változatosabb, így mindenki megtalálhatja a szívéhez közeli csapatot, vagy egy olyan zenekart, amiről még soha nem hallott, de végül akár a kedvence is lehet.
A nyitónapon röviddel a kapunyitás előtt sajnálatos baleset akasztotta meg a dolgok menetét, majd a Vision Of Disorder nyomtalan eltűnését konstatálhattuk a Metalgate sátorhoz érve. A helyükre betolt seattle-i Mercy Ties testetlen sounddal is sújtott, csapongó un. schizo punk-rockja (ne bonyolítsuk: hupákolása) a legkevésbé sem vigasztalt, főleg mivel eredetileg a V.O.D. javára mondtunk le a Gorguts nagyszínpados fellépéséről. Az ilyesmit nevezzük mi, fesztiválozók bekalkulálható veszteségnek… A Madder Mortem műsorától viszont már folyamatosan egyenesben voltunk. A frontasszony, Agnete M. Kirkevaag egy alaposan beszórakozott és magát Cristina Scabbiának képzelő Ann Wilsonként adta elő magát, de orgánuma és hangulatteremtő készsége a zenekar komoly ütőkártyája. A tavalyi Red In Tooth And Claw albumra kihegyezett, hét számos szettbe nyilván nem sűríthettek bele két teljes évtizedet a norvégok, bár 2000-es évekbeli munkásságukat korrekt módon foglalták össze. Számomra tulajdonképpen itt vett rajtot az idei B.A., mégpedig remek rajtot.
A Brutal Assault egyre nagyobb teret ad a hardcore zenekaroknak, minden napra jutott hardcore fellépő és szerdán a Madballnak jutott a főszerep. A korábbi koncertekbe csak bele-belenéztem, de egyik sem hagyott bennem mély nyomot. Aztán ott volt Madball... Egy kompromisszummentes, valódi hardcore zenekar, a NYHC egyik legfontosabb képviselője. Csalódnom még sosem kellett bennük-most sem, Freddy Cricien vezetésével ugyanis a tőlük megszokott energikus koncertet vezettek elő. Freddy éneke felrobbant az energiától miközben a színpadon futott, ugrott, a lába alig látszott, hogy megérintette a földet, a színpad egyik oldaláról a másikra rohant miközben a zenekar mintegy 50 percig zúzódott nehéz NYHC-t. A közönség feszültsége érezhető volt és, nyilvánvaló, hogy a tömeg lelkes reakciója Freddy szakértelemének is köszönhető, ahogyan fokozta a hangulatot bevonva a rajongókat. A riffek egyszerűek, de brutális volt az elejétől a végéig és az energia egyenesen a közönség felé megy. Míg Freddy a színpad egyik oldaláról a másikra rohan, a három zenésztársa csöndes ellenpólus, Hoya Roc és Mitts sziklaszilárdak, de jókedvű lelkesedéssel játszottak. Rengeteg show-t láttam ezekkel a fickókkal, és MINDIG életre keltik a közönséget („a hardcore-t lehet extrém sportnak minősíteni” – mondta Freddy Cricien egy interjúban). Az agresszió tagadhatatlan, az intenzitás eltörhetetlen, a Madball még mindig energiát hoz a színpadra, és kihúzza a tömegből a dühöt, még mindig átadva ugyanazt az energiát a hardcore himnuszokkal, mint 22 évvel ezelőtt, még mindig ugyanaz a szenvedély és az elkötelezettség. Érdekes volt látni őket egy olyan szabadtéri fesztiválon, amely ellentétes a kisebb helyszínekkel, amelyeken korábban többnyire láttam őket. Kiváló teljesítményt nyújtottak, habár játszhattak volna hosszabb ideig; mindent egybevetve mindig öröm, ha koncerten láthatom a Madballt!
Ismét Seattle-é lett az irányítás, de micsoda különbség! A Metal Church továbbra is a XI köreit futja. A Fake Healer - In Mourning indítás, illetve a végén a Badlands - The Human Factor - Beyond The Black sor természetesen jóleső komfortérzetet biztosított a régi rajongóknak, ám mindemellett a Needle And Suture és a Killing Your Time is kiválóan működött. Mike Howe hangja ismét kirobbanó formában szólt, Stet Howland dobos pedig a csapat második számú showmanjévé lépett elő a fölényes játék mellett. Persze, hogy a szűkre szabott időkeretek miatt kimaradt pár klasszikus tétel, ugyanakkor az igazán jó buli egyik legbiztosabb ismérve, hogy hamar lepörög. Az akkor éppen utolsó európai körútja finisénél tartó The Dillinger Escape Plan stílusosan és teljes erőbedobással – a tőlük megszokott vakító fényekkel és eszelős mozgással – zúzott, mindenkit megkímélve a könnyes búcsúzkodás erőltetett pátoszától. A krakkói fellépésükről szóló részletes megemlékezés után, a megváltoztathatatlanba belenyugodva, immár mi is istenhozzádot intettünk Ben Weinmanéknek. Kétségtelen, hogy a kortárs szcéna meghatározó formációja távozik most a színről, hatalmas űrt hagyva maga után. A prágai black metal legenda, a Master’s Hammer huszonöt év után kezdett ismét koncertezni idén, ha jól tudom. Stúdióanyagokat 2009 óta rendszeresen készítenek, bár a hírnevüket megalapozó, negyedszázaddal ezelőtti számok közé alig-alig fért be bármilyen jelenkori téma, ahogy arra számítani lehetett (a tavalyi Formulæ-ról konkrétan semmi). A jellegzetes torokhangon krákogó Franta Štorm elég sajátosan festett az okkult atmoszférát árasztó díszletek előtt – tőle még a súlyos zenékkel amúgy nem igazán összepárosítható cseh nyelv használatát is elfogadja az ember –, de hát a Master’s Hammer eleve zeneileg is nyitott a meghökkentő, kísérletezős dolgokra. Az élő felállásban a honfitárs és szintén sokat látott Törr, illetve Root egyes volt tagjait is felfedezni véltem, ami csak tovább fokozta az esemény különlegességét.
Az Overkill visszatért a Brutal Assault fesztiválra és a Metal Church mellett ők jelentették számomra a fő vonzerőt, mert egyszerűen nem tudok ellenállni ha valahol fellépnek. Februárban adták ki a 18. stúdiólemezüket The Grinding Wheel címmel és annak ellenére, hogy a zenekar már közel 40 éve létezik és még mindig agresszíven és energikusan hangzik, amit kevés zenekar mondhat el magáról, akik részt vettek az '80-as évek eredeti thrash robbanásában. Nem olyan régen volt, amikor utoljára láttam az Overkillt Budapesten, de mégis alig vártam, hogy újra megnézzem őket. Nem vesztegették az időt New Jersey legjobbjai, a leghosszabb számmal, a Mean Green Killing Machine-nel léptek színpadra és minden jó volt, gyors, féktelen, és amit soha nem lehet összetéveszteni mással: Blitz hangja, amely éles, erős, és formában volt, mint mindig. A hangzás nem bizonyult kifogástalannak, akadt valami probléma a hanggal, Derek Tailer hangos riffelése néha elnyomta Dave Linsk szólóinak hangját, de csak egy-két rajongót hallottam panaszkodni a hangzásra. A zenekar interakciója a tömeggel laza volt és szórakoztató, Blitz karizmatikus és vidám frontember. Rendszeresen foglalkozott a tömeggel a show alatt, a dalok között viccelődött, ugyanakkor dühös és energikus volt és kétségtelenül 110%-ot nyújtott. De a többiek, még D.D. Verni is úgy néztek ki, tényleg élvezik, amit csinálnak, és meggyőzőek voltak a színpadon. Nem biztos, hogy állandó tag, de Jason Bittner személyében az új dobos a Brutal Assault közönségének is bemutatkozott (Ha minden igaz Ron Lipnicki nem hagyta el a zenekart). Bittner igazi metaldobos, pontos, feszes, és még a szögegyszerű Fuck You-t is sikerült metalszámmá alakítania. Mindig élveztem az Overkill egyedülálló hangját, rendelkeznek minden szükséges thrash metal kellékkel, de hozzádobnak egy kicsit a punk rock hozzáállást is és ez így elveszik! A koncert az újdonságból indult és visszament az időben, olyan a korai klasszikusokat játszottak, mint a Rotten to the Core és a Hello From the Gutter amelyek hasonlóan erős számokkal keveredtek a karrierjük második részéből. A show nagy része a gyors számokra épült, de Overkillnek így is sikerül megmutatnia a lassabb oldalát, a himnikus In Union We Standdel, és természetesen volt néhány személyes kedvenc. A klasszikus Elimination zárta a főműsort, majd persze jött az encore és az elmaradhatatlan Subhumans cover, a Fuck You! Lehet, hogy viszonylag rövid volt a setlist – a jelenlegi albumot mindössze két dal képviselte –, de a teljes karrierjüket tömörítette, hangulatában ötvözte a régit és az újat.
Egyben fel is tette a pontot az i-re négynapos küldetésünk első napját illetően, jöhetett a jól megérdemelt pihenés.
Beszámoló: Frogfoot - Magnetic Star
Fotók: Brutal Assault Facebook
