Bittner helyére Jeramie Kling került (korábban Venom Inc., The Absence, Massacre), D.D Vernit pedig Christian „Speesy" Giesler helyettesíti Európában. Ezzel a felállással érkeztek hozzánk is a Scorching Europe 2024 turnéval. Már nem is emlékszek mikor láttam utoljára élőben a kedvenc zenekarom, a legutóbbi magyarországi fellépésüket sajnos ki kellett hagynom, közben két nagylemezük is megjelent, így éppen ideje volt egy Overkill koncertnek.
Valamivel este 7:00 után kezdték a műsort, miközben a rajongók még mindig folyamatosan érkeztek a Barba Negrába, nem üres nézőtér előtt mutatkozott be a nálunk első alkalommal fellépő One Machine. A zenekart nevezhetjük szupergroupnak is amelyen Steve Smyth (Testament, Nevermore, Forbidden, Dragonlord, Vicious Rumors) és Jamie Hunt (Biomechanical) gitározik, de a banda minden tagját gondosan választotta ki Smyth. Vagyis az ajánlat jó: remek zenészek, power/thrash metal és a debütáló albumukat is jó kritikák fogadták. Talán nem ez a világ legkreatívabb zenéje, mégis a professzionalizmus, amellyel az egyes zenészek bánnak a hangszerekkel, Smyth gyönyörű gitárszólói és az általános minőség lejött a színpadról, de nekem mégsem állt össze egésszé a produkció, talán az énekhang miatt.
Ugyanis Tasos Lazaris volt az egyetlen akivel "nem boldogultam", mert inkább klasszikus metal énekes, kb. Iced Earth énekstílussal, mint thrash metal hang. A rövidre szabott műsoridejüket jól kihasználták a koncertbe nem nagyon tudok belekötni, Smyth korábbi zenekarait is megidézve szépen sorjáztak a klasszikus-technikás power metal/thrash riffek a színpadról. De hiába a remek szólók és riffek, a legnagyobb gondom az, hogy fél órával a buli után nem nagyon fogok emlékezni semmire. Persze ez az én hibám is, mert nem ismerem a lemezeiket, de nem érzem-hallom mi emelné ki őket a jelenlegi pozíciójukból. De ne legyen igazam, talán szerencsésebb lett volna ha egy klubbulin láttam volna őket először, úgy lelkesebb lennék a zenekarral kapcsolatban, ez így egy korrekt koncert volt, bemelegítésnek jó, de semmi különös. Talán majd legközelebb...
Az Angelus Apatrida azon kevés zenekar közé tartozik, amelyet első látásra-hallásra azonnal megkedveltem. Hasonló talán a Death Angel volt ilyen '87-ben, ott egy videoklip elég volt, az AA esetében pedig egy fesztiválfellépés vett meg azonnal kilóra. A magabiztosságuk, a szigorú zene melletti könnyed jókedvük, a profizmus amivel kiálltak a színpadra akkor is és most is remekül működött. Egyszerűen nem lehet nem szeretni ezt a zenekart! Messze nem világmegváltóak a lemezeik, semmi újat nem találtak fel és ha visszautaznának az időben 30+ évet nem lógnának ki a zenéjükkel az éppen aktuális zenekarok közül. De ez nem azt jelenti, hogy valami naftalinszagú nosztalgiazenekar lennének, sőt!
A spanyol thrash támadást egyértelműen a 80-as és 90-es évek amerikai thrash metal első hulláma ihlette, erejét és lényegét pedig az intenzitás (lemezen és élőben is) adja. Akárcsak a One Machine esetében a koncertbe a rövidsége ellenére sem nem tudok belekötni, a rendelkezésükre álló időt ha lehet még jobban kihasználták, és öt albumról is válogatva, 7 számba sűrítve olyan thrash esszenciát kaptunk amivel bizonyították, hogy a kisujjukban van minden mesterfogás. Guillermo és David kíméletlen gitárjai csodálatosan szóltak, egyszerre súlyos és borotvaéles riffek, lüktető ritmusszekció, jó egyensúly a dallamok és az agresszió között, mindez tökéletes hangzással kombinálva. Az Angelus Apatrida zenéje ismerős összetevőkből állhat, de tökéletes Bay Area thrash metal hangulatot varázsoltak a színpadra.
Tele voltam kérdésekkel az Overkill kapcsán: milyen az új dobos? Ki helyettesíti D.D. Vernit? Milyen formában van a zenekar? Overkill ezúttal egy kicsit másképp nézett ki, mint amilyennek legutoljára láttam. Elsőként Jeramie Kling érkezett a színpadra, majd szépen sorban a többiek, de amikor Christian „Speesy" Giesler felbukkant önkéntelenül is kibukott belőlem, hogy "Ki ez a csöves alak?" Valahogy nem ez a kép élt bennem a Kreator ex-basszusgitárosáról... Persze telik az a rohadt idő és D.D. Verni amúgy sem pótolható, de igazából csak a játéka számít, abban pedig nem volt hiba, még Verni mennydörgő basszussoundját is sikerült hoznia.
A Scorched címadó dalával nyitottak és utolsónak Blitz érkezett a színpadra és szándékosan írom, hogy érkezett, mert a nevéhez méltó berobbanásról nem beszélhetek. Sajnos lassan az összes kedvenc zenekaromról leírhatom, hogy a 60 fölötti zenészektől ez nem is várható el úgy mint régen. A bevezető után felpörgették a dolgokat és a következő számok 'Kill klasszikusok voltak, a rockos Bring Me the Night csak egy rövid lazítást engedett majd visszavezettek minket a múltba (Hello From the Gutter, Deny the Cross), Blitz hangja szerencsére a régi, egyik lábával a monitorokon, a tőle megszokott frontember pózban a mikrofonállványt fogva énekelt, összetéveszthetetlen hangja keresztülhasított a sátoron miközben a banda lankadatlan hangerővel és intenzitással játszott.
Megfigyelhető volt, Blitz szinte minden gitárszóló alatt lesétált a színpadról az erősítők mögé, hogy oxigént, sört és néhány másodperc szünetet tartson, mielőtt visszafutott volna, hogy visszavegye jogos helyét a színpadon. Jeramie Kling hibátlanul teljesített, feszes és pontos volt, a színpad két szélén Dave Linsk gitáros es Derek Tailer ritmusgitáros bírta a riffeket és a szóló feladatokat, Derek Tailer kimondottan jó hangulatban második frontemberré előlépve stand upolta végig a koncertet és úgy tűnt, hogy a kis színpadon a helyhiány sem számít neki.
A műsor nagy része nagyon gyors számokra épült, de Overkillnek sikerült megmutatnia a lassabb, végzetesebb oldalát is a Horrorscope képében, nem voltak mélypontok vagy unalmas részek, és ez az egész koncertre igaz. Úgy játszottak, ahogy mindig: gyorsan, dühösen és energikusan. Az Overkill nem tartozik azok közé a bandák közé, akik élőben sokat változtatnak a dolgokon, inkább szenvedéllyel zenélnek, ami igazán azt mutatja, hogy szeretik a zenéjüket.
A koncertet az Ironbound és a fergeteges Elimination zárta, majd a kötelező ráadás következett, amikor a banda ismét elővett egy lassabb nótát az In Union We Stand képében, majd E.vil N.ever D.ies az elmaradhatatlan Fuck You zárta a bulit. Talán nem ez volt életem Overkill koncertje, de nem távoztam csalódottan, különösen, hogy mindvégig kiválóan szólt a koncert, pedig felkészültem a legrosszabbra. Nem tudom milyen vudu varázslat kellene ahhoz, hogy a Barba Negra nagy sátrában jól szóljanak a bulik, de itt nem volt rá szükség.
