Az utóbbi időben szinte csak rossz hírek érkeztek az Overkill háza tájáról: D.D Vernit kénytelenek nélkülözni vállműtétje miatt, majd Jason Bittner dobos jelentette be távozását. Hasonló helyzetben más zenekar talán szünetet tart, nem így az Overkill!
Bittner helyére Jeramie Kling került (korábban Venom Inc., The Absence, Massacre), D.D Vernit pedig Christian „Speesy" Giesler helyettesíti Európában. Ezzel a felállással érkeztek hozzánk is a Scorching Europe 2024 turnéval. Már nem is emlékszek mikor láttam utoljára élőben a kedvenc zenekarom, a legutóbbi magyarországi fellépésüket sajnos ki kellett hagynom, közben két nagylemezük is megjelent, így éppen ideje volt egy Overkill koncertnek.
Valamivel este 7:00 után kezdték a műsort, miközben a rajongók még mindig folyamatosan érkeztek a Barba Negrába, nem üres nézőtér előtt mutatkozott be a nálunk első alkalommal fellépő One Machine. A zenekart nevezhetjük szupergroupnak is amelyen Steve Smyth (Testament, Nevermore, Forbidden, Dragonlord, Vicious Rumors) és Jamie Hunt (Biomechanical) gitározik, de a banda minden tagját gondosan választotta ki Smyth. Vagyis az ajánlat jó: remek zenészek, power/thrash metal és a debütáló albumukat is jó kritikák fogadták. Talán nem ez a világ legkreatívabb zenéje, mégis a professzionalizmus, amellyel az egyes zenészek bánnak a hangszerekkel, Smyth gyönyörű gitárszólói és az általános minőség lejött a színpadról, de nekem mégsem állt össze egésszé a produkció, talán az énekhang miatt.
Ugyanis Tasos Lazaris volt az egyetlen akivel "nem boldogultam", mert inkább klasszikus metal énekes, kb. Iced Earth énekstílussal, mint thrash metal hang. A rövidre szabott műsoridejüket jól kihasználták a koncertbe nem nagyon tudok belekötni, Smyth korábbi zenekarait is megidézve szépen sorjáztak a klasszikus-technikás power metal/thrash riffek a színpadról. De hiába a remek szólók és riffek, a legnagyobb gondom az, hogy fél órával a buli után nem nagyon fogok emlékezni semmire. Persze ez az én hibám is, mert nem ismerem a lemezeiket, de nem érzem-hallom mi emelné ki őket a jelenlegi pozíciójukból. De ne legyen igazam, talán szerencsésebb lett volna ha egy klubbulin láttam volna őket először, úgy lelkesebb lennék a zenekarral kapcsolatban, ez így egy korrekt koncert volt, bemelegítésnek jó, de semmi különös. Talán majd legközelebb...
Az Angelus Apatrida azon kevés zenekar közé tartozik, amelyet első látásra-hallásra azonnal megkedveltem. Hasonló talán a Death Angel volt ilyen '87-ben, ott egy videoklip elég volt, az AA esetében pedig egy fesztiválfellépés vett meg azonnal kilóra. A magabiztosságuk, a szigorú zene melletti könnyed jókedvük, a profizmus amivel kiálltak a színpadra akkor is és most is remekül működött. Egyszerűen nem lehet nem szeretni ezt a zenekart! Messze nem világmegváltóak a lemezeik, semmi újat nem találtak fel és ha visszautaznának az időben 30+ évet nem lógnának ki a zenéjükkel az éppen aktuális zenekarok közül. De ez nem azt jelenti, hogy valami naftalinszagú nosztalgiazenekar lennének, sőt!
A spanyol thrash támadást egyértelműen a 80-as és 90-es évek amerikai thrash metal első hulláma ihlette, erejét és lényegét pedig az intenzitás (lemezen és élőben is) adja. Akárcsak a One Machine esetében a koncertbe a rövidsége ellenére sem nem tudok belekötni, a rendelkezésükre álló időt ha lehet még jobban kihasználták, és öt albumról is válogatva, 7 számba sűrítve olyan thrash esszenciát kaptunk amivel bizonyították, hogy a kisujjukban van minden mesterfogás. Guillermo és David kíméletlen gitárjai csodálatosan szóltak, egyszerre súlyos és borotvaéles riffek, lüktető ritmusszekció, jó egyensúly a dallamok és az agresszió között, mindez tökéletes hangzással kombinálva. Az Angelus Apatrida zenéje ismerős összetevőkből állhat, de tökéletes Bay Area thrash metal hangulatot varázsoltak a színpadra.
Tele voltam kérdésekkel az Overkill kapcsán: milyen az új dobos? Ki helyettesíti D.D. Vernit? Milyen formában van a zenekar? Overkill ezúttal egy kicsit másképp nézett ki, mint amilyennek legutoljára láttam. Elsőként Jeramie Kling érkezett a színpadra, majd szépen sorban a többiek, de amikor Christian „Speesy" Giesler felbukkant önkéntelenül is kibukott belőlem, hogy "Ki ez a csöves alak?" Valahogy nem ez a kép élt bennem a Kreator ex-basszusgitárosáról... Persze telik az a rohadt idő és D.D. Verni amúgy sem pótolható, de igazából csak a játéka számít, abban pedig nem volt hiba, még Verni mennydörgő basszussoundját is sikerült hoznia.
A Scorched címadó dalával nyitottak és utolsónak Blitz érkezett a színpadra és szándékosan írom, hogy érkezett, mert a nevéhez méltó berobbanásról nem beszélhetek. Sajnos lassan az összes kedvenc zenekaromról leírhatom, hogy a 60 fölötti zenészektől ez nem is várható el úgy mint régen. A bevezető után felpörgették a dolgokat és a következő számok 'Kill klasszikusok voltak, a rockos Bring Me the Night csak egy rövid lazítást engedett majd visszavezettek minket a múltba (Hello From the Gutter, Deny the Cross), Blitz hangja szerencsére a régi, egyik lábával a monitorokon, a tőle megszokott frontember pózban a mikrofonállványt fogva énekelt, összetéveszthetetlen hangja keresztülhasított a sátoron miközben a banda lankadatlan hangerővel és intenzitással játszott.
Megfigyelhető volt, Blitz szinte minden gitárszóló alatt lesétált a színpadról az erősítők mögé, hogy oxigént, sört és néhány másodperc szünetet tartson, mielőtt visszafutott volna, hogy visszavegye jogos helyét a színpadon. Jeramie Kling hibátlanul teljesített, feszes és pontos volt, a színpad két szélén Dave Linsk gitáros es Derek Tailer ritmusgitáros bírta a riffeket és a szóló feladatokat, Derek Tailer kimondottan jó hangulatban második frontemberré előlépve stand upolta végig a koncertet és úgy tűnt, hogy a kis színpadon a helyhiány sem számít neki.
A műsor nagy része nagyon gyors számokra épült, de Overkillnek sikerült megmutatnia a lassabb, végzetesebb oldalát is a Horrorscope képében, nem voltak mélypontok vagy unalmas részek, és ez az egész koncertre igaz. Úgy játszottak, ahogy mindig: gyorsan, dühösen és energikusan. Az Overkill nem tartozik azok közé a bandák közé, akik élőben sokat változtatnak a dolgokon, inkább szenvedéllyel zenélnek, ami igazán azt mutatja, hogy szeretik a zenéjüket.
A koncertet az Ironbound és a fergeteges Elimination zárta, majd a kötelező ráadás következett, amikor a banda ismét elővett egy lassabb nótát az In Union We Stand képében, majd E.vil N.ever D.ies az elmaradhatatlan Fuck You zárta a bulit. Talán nem ez volt életem Overkill koncertje, de nem távoztam csalódottan, különösen, hogy mindvégig kiválóan szólt a koncert, pedig felkészültem a legrosszabbra. Nem tudom milyen vudu varázslat kellene ahhoz, hogy a Barba Negra nagy sátrában jól szóljanak a bulik, de itt nem volt rá szükség.
