Amikor megtudtuk, hogy az évet a Corrosion Of Conformity új albumával fogjuk nyitni mindenki tűkön ült. Az ígéretes borító után egyre jobban bezsongtunk és már lelki szemeink előtt láttuk, ahogy otthon felrakjuk a lemezjátszóra a korongot és pörögnek a riffek körbe-körbe. Mi lett a tervből? Milyen a No Cross No Crown? Most kiderül.
Be kell vallanom, hogy sosem voltam egy hatalmas COC rajongó, inkább csak időszakosan jött rám pár dal hallgatása, így abszolút nem vagyok elvakult a zenekarral kapcsolatban. Ha a DOWNról lenne szó már sokkal nehezebb dolgom lenne. Mivel Anselmo pihenőpályára rakta a már említett zenekart, így mindenki tud pörögni a „saját” bandáján. Bower bácsi ezerrel űzi az Eyehategodot, Anselmo Superjointozik illetve a szóló projektjét nyomatja, Kirk-öt ugye már nem tudjuk egy lapon venni velük, hiszen neki fontosabb lett a Crowbar (amit mi annyira nem sajnálunk), Pepper pedig visszatért a COC élére Végre!
Na, azért remélem senki sem élt álomvilágban és nem várta azt, hogy a zenekar visszatérjen tízen évvel ezelőtti stílusához, lemezeihez. Ilyet, hogy is várhatunk valakitől, hiszen ahogy te is úgy ők is változnak az idő múlásával. Így egyértelmű, hogy az elvakult ős-arcoknak ez egy gyenge lemez lesz, a nem frissen felfedezőknek viszont meg egy kellemes hallgatnivaló. De nincs is ezzel baj, hiszen régen megszeretted valamiért a bandát. Nekem is nehezemre esik a kedvenceimnek az „új stílusát” elfogadnom. A No Cross No Crownt úgy tudnám leírni, hogy TI-TI-TÁ. Most kérdezheted, hogy mi van? Jogos… Tehát az album felépítése tipikusan az, hogy két középtempós nóta majd jön egy könnyedebb darab. Ez a motívum végig halad az egész lemezen. Az első felét már ismerjük a lemeznek, hiszen ide kerültek azok a dalok, amik előzetesen jöttek ki. A The Luddite, illetve a Cast The Fire Stone nekem nagy kedvenceim lettek, ám van még ennél is jobb dal az albumon, de erről majd később. A Wolf Named Crow tipikusan a „riff master”-re vonatkozó jegyeket viseli magán, amit Peppertől a Down idejében is megismerhettünk. Talán ezért is áll közel hozzám ez a dal, mivel felidézi a számomra oly kedves bandát.
A Little Man meg egy igazi klasszikus COC dal, ezzel senki sem vitatkozhat, tipikusan az a nóta, amire el kezdesz bólogatni a buszon reggel és a szádban érzed a gitárszóló ízét. A tíz dal ritkán megy öt perc fölé időben, azonban, amelyik mégis a bűvös szám fölé merészkedik azoknak megvan a maga ízvilága. A már említett Wolf Named Crow sorolható ide, illetve a Nothing Left To Say, ami a No Cross No Crown leghosszabb tétele. A lassú, könnyed gitártéma felkap és elrepít egy olyan világba, ahol beszélhetsz nyugodtan a gondjaidról. Nem azt mondom, hogy ez egy Clean My Wound, de azért mégis tetszik. Mellette pedig az abszolút elborult befutó számomra a No Cross No Crown. Imádom benne a sejtelmes éneket és azokat az arab hatású témákat. Ez az album dala, erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni!
Be kell látni, hogy nem ez a világ legjobb lemeze, nem emiatt fogjuk Pepperéket emlegetni évek múlva sem, de mégis kellemes kikapcsolódást tud nyújtani nekünk ez a pár dal. Tuti lesz jobb lemez az idén még, másoktól, nem is biztos, hogy benne lesz a top tízben, de azt mondom, hogy soha rosszabb évkezdést ennél! Ha csak ilyen lemezek jellenének meg a régi nagyoktól, akkor nagyon sok kellemetlenségtől kímélnék meg magukat is, meg minket is. Béke, Szeretet, Metal!
