Amikor megtudtam, hogy az olasz Ufomammut meglátogat minket egy percig sem volt kétségem afelől, hogy nekem látnom kell őket! Így dolgoztam már két hete, mint az állat, hogy másnap szabadnapos lehessek. Szerdán pedig nem volt más tennivalóm a meló után, mint elindulni az A38 gyomra felé.

A kiírtnál már előbb a színpadon volt az Ufomammut, mi pedig rohantunk be az első sorba, hogy elveszítsük minden kapcsolatunkat a Föld nevű bolygóval.

Ha klasszikusak akarok lenni, akkor annyit mondok, hogy Houston, baj van! Soha nem voltam egy hatalmas Mamut fan, de ahogy beértünk a hajó gyomrába, elnyelt a sötétség és a kozmikus ős űr. At őslény megmutatta nekünk, hogy milyen a  világűr, mi meg nem voltunk képesek másra, minthogy bólogassunk neki. Illetve, bocs. Két dal közt hangosan ordítottunk, majd újra oxigénhiányos állapotba kerülve csak a fejünket ráztuk. Arra lettem figyelmes, hogy az elején még csak nyakból mozgok, de amikor bejönnek az igazi keményebb részek, akkor egész törzsből csapatom. Ezzel persze nem én voltam egyedül így. A vörös szemek között jó volt körbe nézni és látni, hogy egészen komoly kis csapat gyűlt össze, hogy az olaszokat éltesse ezen az este. Habár messze voltunk a teltháztól attól független igen szép számban megjelentek a hét közepén az emberek! 

Ha meg kérdeznéd, hogy volt-e az XY szám nem tudnék válaszolni. Konkrétan azt mondanám, hogy fingom sincs. Miért? Két okból. Egy, nem ismerem annyira a zenekart, kettő olyan utazásom volt, amiről te csak álmodni mersz maximum. Itt megszűnt az idő, megszűnt a tér, csak mi voltunk és a három csávó a pizza hazájából, akik letépték éppen a szkafanderünk csövét, hogy kiszippantson minket a világűr. Nem is kellett nekünk több. Katapultáltunk, és vígan integettünk Neil Armstrong utódainak és az egész emberiségnek. Elszálltunk, annyira, hogy azóta sem találtunk haza,

Köszönöm! Csak ennyit tudok mondani! Béke, Szeretet, Metal