Aki következetesen figyeli az új megjelenéseket, az tudja, hogy hetente akár több olyan lemez is szembejöhet, aminél muszáj megállni és levágni, hogy mit vágtak rá jól, nagyon jól vagy épp közepes elánnal. Rockstation név alatt futó szerény rockblogger közösségünk pedig nehezen tartja a lépést azzal a tempóval, amit az általunk is képviselt széles műfajhatárok között a kreativitás folyamatosan a nyakunkba önt. Miközben a kínzó vágy, hogy mindent megmutassunk, amit csak lehet, ott tombol, mert mi más lenne ezen a téren fontosabb, mint az, hogy még több új zene. Szóval lett ez a rovat, ahol szaporább tempóban, letömörítve próbálunk rámutatni a friss megjelenésekre. Egyensúlyozva az ajánló és a recenzió műfajhatárai között. Ebben a cikkben négy idei lemezzel, amik meghallgatása hangsúlyosabbra sikeredett a dömpingben.
MEMORIAM - The Silent Vigil (Nuclear Blast)
Egyszerre voltam szomorú és tiszteltem a Bolt Thrower zenekar tagjait nagyon, mikor dobosuk Martin elvesztése után azt mondták, hogy itt a vége. Nem tapasztgatják, élesztgetik tovább a zenekart anélkül az egység nélkül, amit Karl visszatérése és az utolsó lemez után is képviseltek. Harminc év azonban hosszú idő a színpadon. Életformává és lételemmé válik a zene, így lehetett rá számítani, hogy a banda tagjai nem ülnek be könyvet olvasni a sarokba. Így a hivatalos vég után nem is olyan sokkal már lehetett róla hallani, hogy Karl Willets és a brit színtér más veteránjai egy új bandában találtak egymásra. Meg persze megint magukra, hiszen ők azok, akik ilyen zenét játsszák és kész. A Memoriam épp ezért nem is ígért keveset és a tavaly megjelent bemutatkozó lemez For The Fallen címmel nem is okozott csalódást. Mert minden, ami a Bolt Thrower, Sacrilege, Cerebral Fix és Benediction lemezeken ki lett pörgetve, az ebben a felállásban még nem lett kipörgetve. Így Whale, Healy, Fairfax és Willetts megcsinálta azt a morózus hangulatú, klasszikus brit, lassú és jövőtlen, régi sulis death metal lemezt, ami bőven ráfért a színtér és a Bolt Thrower rajongóira is. Erős témákkal, fájó szöveggel, korszerű, de tradicionális hangzással.
Aztán most, szinte napra pontosan egy évvel később meg is kaptuk a folytatást, hiszen The Silent Vigil címmel már a második Memoriam lemezt tárgyalhatjuk. Ahol a korábbi nyolchoz képest, újabb tizenegy tétellel kínáltak meg minket az öreg harcosok. Ami mutatja, amire az írás elején én is utaltam, hogy nyomni kell, alkotni kell, ugyanis nincs más, már csak ez. Ennek pedig kijár a legnagyobb tisztelet, de a főhajtás után azonnal vissza is kanyarodnék a másik utalásomhoz. Miszerint, hogy ezek a fazonok már nagy dolgokat pörgettek ki, hosszú éveken és tucat lemezeken át. és kiömlött belőlük a java. Vagy csak kicsit korán jött ez a sok sztenderdet hozó új anyag. Az előző lemezen is hallott szokásosan vaskos középtempókkal, ahol továbbra is a Thrower hatása van a középpontban, de a témák, néhol mintha újrajátszották volna a bemutatkozó anyagot. Kicsit kevesebb ötlettel és kicsik kevesebb lendülettel, terjengősebben és hosszabban. Ami nem jelenti azt, hogy egyenesen csalódás a dolog. A Bleed the Same című videoklipes nóta szövegét így is napokig énekeltem magamban és legalább négy olyan nóta van még, ami keményen beakadt, de ha csak önmagához mérem a bandát, nos lehetett volna még érlelni az ötleteket talán, díszesebbé tenni ezt a tömény reménytelenséget. Ahol Karl szokásához híven minden számban lemond a világról. Önmagához is híven és úgy, hogyha valaki most találkozik először ezzel a zenével, azt azonnal tönkreteszi. Pontosan úgy, mint harminc évvel ezelőtt.
TWITCHING TONGUES - Gaining Purpose Through Passionate Hatred (Metal Blade)
Amennyire megfigyeltem a Twitching Tongues egy elég megosztó zenekar, ami a hardcore színteret illeti. Legalább annyira, mint azok a bandák a kilencvenes években, akik a metált ötvözték, vagy metállal ötvözték a jó öreg pár akkordos, belázadós alaptanításokat. A párhuzam pedig nem véletlen, hiszen a kaliforniai TT legjelentősebb zenei hatásai is pont azok a zenekarok lehetnek, akik akkor nagyon kilógtak a kánonból, de újszerű, dallamosabb hangásukkal taroltak a népszerűség terén. Life of Agony és Type O Negative, de a combosabb témákban gondolkodó Vision of Disorder is akár. Jövünk hardcore oldalról, de áldozunk a Black Sabbath oltárán mi is. Nem hiszem, hogy bárkinek ne ugrottak volna be ezek a nevek akkor, mikor valaki mondjuk először hallgatta a Twitching második lemezét, ami ugye a In Love There Is Now Law volt. Én legalábbis ezzel a cuccossal ismertem és komáltam meg őket, azzal ahogy a számaikban visszaköszönt a kilencvenes évek ilyenforma arca.
Olyan zseniális refrénekkel, mint amit a Harakiri című nyitótétel is hoz. Benne a gitársúlyokkal, de a súlyosan megkapó dallamokkal. A líraisággal, amivel már a következő tétel nyit. Mert a Kill for You gitárdallama megint csak kenyérre ken, de attól, hogy érzékeny, mégsem az az érzésem, hogy slágeres próbál lenni. Epikus inkább, egy olyan tag néhol fátyolos hangjával, aki valljuk be, tényleg kurvára tud énekelni. A gitárosok előtt elől, akik tényleg tudnak gitározni. A T.F.R. pedig csak azt hozza megint, amiről fentebb már beszéltem. Csúnyán Black Sabbath hódolat, amivel nyit, erre pedig klasszikus középtempót épít, megint csak isteni énekkel, de kapkodósabb és halál egyszerű dobokkal. Ez a kombináció pedig húzza végig a lemez hét nótáját, ami számok szerint nem úgy fest, mint egy nagyobb lélegzetvételnyi anyag, de nem hagy semmilyen hiányérzetet. Kerek egységben hozza a dalokat, melyek között ismét helyet kapott egy végig lassú, szomorú, de katartikus dal is, amely a Long Gone. Zongorával nyitva, mint egy nagy zenekar, mert egyébként a Twitching Tongues tényleg nagy zenekar. A Gaining Purpose Through Passionate Hatred pedig egy tízpontos lemez. Ezzel szerintem bárhonnan állva nehéz vitatkozni.
MELVINS - Pinkus Abortion Technician (Ipecac Recordings)
Ha eddig ez még nem vésődött volna be, ezzel a lemezzel egészen biztosan befog. Méghozzá, hogy a Melvins és az egykori Butthole Surfers fúziója véglegesnek és bebetonozottnak mondható. Jeff Pinkus basszusgitáros által, aki a legendás bandából érkezett a legendás bandába. A Melvins három évvel ezelőtt megjelent Hold In It című lemeze környékén, mert ha jól emlékszem ott már ő böfögtette a basszust néhány számban. Kicsivel később, az most pedig már beleböfög a teljes életműbe is, hiszen a Melvins megszámlálhatatlanul sokadik új lemezének koncepciója ő maga. A Pinkus Abortion Technician anyagon szereplő dalok nagy részét ugyanis részben vagy egészben, de ő írta. Mint ahogy maga az albumcím is utalás a harmadik Butthole Surfers album címére.
Maga a Melvins pedig a maga harmincöt évével a háta mögött még mindig egy szuperszonikus társulatnak mondható. Fészekfejű Buzz és Dale Crover kiegészülve a fent említett haverral és még pár másik haverral manapság, azt lehet mondani, hogy önti ránk a ringó rock and roll muzsika kitartóan kifordított klisémentes változatait. Amik jelen esetben szemtelenül tisztán zenei fricskák, gegek is egyben. Legalábbis az első két szám esetében simán. Elcseszett pop punk paródiák, megpörgetve ízlésesen, ahol sokszor azt éreztem, ezek a csávók magukat szórakoztatják igazából. Az Embrace to Rub és a Stop Moving to Florida című Butthole Surfers feldolgozás is ezt hozta nagyjából. De a Don't Forget to Breathe vonatott témázgatása is egy szépen tálalt kozmikus poppiszok. A sorokat pedig fűzhetem tovább, mert a jam session hangulata sem változik sokat. Meghúzzuk, adjuk a ritmust, böfög a basszus, sikál kicsit a gitár. Legyen megint hetvenes évek, legyen az egész refrénközpontú. Aztán legyen Beatles, legyen sulibuli és még egy kis Surfers. Berakod reggel mikor fölkelsz, azt szörfölsz. Ennyi. Nem pontoznám oda, ahova a korábbi két stúdiólemezt, de nem kapnám ki a lejátszómból, ha lenne hozzá hawaii ing meg gyömbér sör. Mert van az úgy...
