Az Ipecac sajtósai vagy tróger hóhányók vagy nagyon nincsenek képben (amit nem hiszek, szóval maradjunk a tróger hóhányó teóriánál), mert olyat leírni a legújabb Melvins lemez kapcsán, hogy “az LP valószínűleg a zenekar eddigi legszokatlanabb, legfogósabb és legötletesebb munkája” nemcsak generál ízű megúszós megállapítás, de igaznak sem mondanám feltétlenül.

Oké, értem én, hogy zenekari szempontból mindig a legújabb cucc a legfaszább lemez ami valaha készült, azonban a Melvins mégiscsak többet érdemel egy ChatGPT alapokra felhúzott lemezajánlónál, így jelen írás nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy igazságot szolgáltasson a Tarantula Heart-nak és egyúttal jól földbe döngölje az Ipecac copywriter csapatát.

Először nézzük meg, hogy mégis mennyire szokatlan az új lemez? Melvins mércével mérve semennyire és ugyan Buzz Osborne szerint merőben más munka módszerrel készült a Tarantula Heart a korábbi dolgaikhoz képest ez a végeredményen nem nagyon hallatszik. Állítólag ezúttal nem úgy vonultak stúdióba, hogy előre megírták a nótákat, inkább ott helyben rögtönöztek, amit én megint nem hiszek, mármint azt nem hiszem, hogy mondjuk egy Prick féle agybaszást (a Melvins 94-es erősen kísérleti vicc lemeze) anno előre lekottáztak. 

Ami a fogósságot illeti, a Houdini / Stoner Witch párosát jelentem továbbra sem sikerült letaszítani a trónról és ugyan valóban elég könnyen értelmezhető Melvins-skálán a Tarantula Heart, azért lemez indítónak bedobni egy 17 perces nótát, ami perce visszabontható több külön-külön is (majdnem) teljes értékű dalra meglehetősen bolondos ötlet, de hát a Melvins már csak egy ilyen bolondos zenekar, bolondos emberek, bolondos frizurák…

Amúgy a szóban forgó tétel a Pain Equals Funny amely 5:16-ig dallamos sludge-izé á la Big Business / Torche, aztán a közepe begombázott elszállással kevert klasszik Melvins darabolás amely nem túl meglepő módon végül az intuíciók által habosított zaj masszába torkollik (igen, direkt toltam túl, ha a Melvinsnek szabad, akkor én is kreténkedhetek).

A Working The Ditch már hagyományosabb megközelítésű, vánszorgó sludge-metal valahol a középtempó alatt bő hat percbe sűrítve, de komolyan mondom többnek tűnik, amúgy tetszik de fogóssággal ez a tétel sem vádolható. A She’s Got Weird Arms meg aztán pláne nem, ami meg olyan mint valami derűsebb (muhaha!) Salad Fingers epizód soundtrackje.

Az Allergic To Food-al végül megérkezik a sebesség is és kitart a lemez záró Smilerig ami furcsa módon sokkal bivalyabbul szól a lemez egészéhez képest, szóval én itt valami házi producelést orrantok. 

A harmadik jelzőt (ötletesség) azért megadom az Ipecac sajtósának, bár szögezzük le azért, hogy a Melvins egész létezése az ötletességről szól, ennek megfelelően a Tarantula Heart illeszkedik a sorba és az tuti, hogy a zenekar szurkolóinak nem fog csalódást okozni. Én például négy pontig imádom!