Tizenhatodik alkalommal lépett fel Magyarországon az Enter Shikari. Azért ez elég durva, nem? Főleg karcos, hogy ennek tükrében ilyen sokat vártak azzal (másfél évet a megjelenéstől számolva), hogy kicsiny hazánkba is eltolják a The Spark albumos turnéval a biciklit, legalábbis ha klubbulin akartuk fogadni a kvartettet. De mindegy is, végre megtették, meglépték ezt a sokak által már igen szomjúhozott mozzanatot, aztán meg is mozgatták a csurig töltött Nagy Hallt, ahogy illik!
Számomra az Enter Shikari olyan zenekar, akiktől vagy nagyon jó dalokat hallok, vagy nagyon semmilyet. Sajnos a legutóbbi nagylemez például nekem a nettó sláger Live Outside (oda is rezgetett rendesen a zárásban) és a megint pofás Rabble Rouser kivételével kukás lett, de attól függetlenül van annyi erős tételük, hogy nem volt kérdés, hogy ott a helyem ezen az estén.
Jó döntés volt! Az előzenekarnak felvonultatott As It Is is már nagyon erős produkciót szállított, nem egy random, közepes, vagy rosszabb csapatot hoztak el bemelegítésre. Nem azt mondom, hogy a világ legegyedibb, legmegváltóbb csapata a fiatal ötös, de nagyon jó hangulatot csináltak a nekik kiszabott, harmincöt percben, ráadásul a dalaik is nagyon egyben voltak. Jóleső volt ez a lendületes, energikus és ami nagyon fontos, kellően változatos pop-punk-metalcore keverék, pont olyan, ami ahhoz kell, hogy jól röffenjen egy buli. Meg… Szerintem lesz még nekik ennél fentebb is, ha ügyesen csinálják, én szurkolok nekik! Ahogy láttam, a magyar rajongói tábor magja már megvolt a buli előtt is, jó eséllyel ez gyarapodott a szettjük után.
Ahogy a ’Shikarit sem kell félteni, ha jó buliról van szó! A négyes olyan szinten, olyan profin szórakoztat, mint kevés más zenekar, a zene meg mint tudjuk, kiváló alapot ad hozzá. Ahogy írtam is, nekem nem mindegyik daluk, albumuk tetszik egyenlően, de ha igazán összeraknak egy nótát, ott nincs mese, kiszakad ablak-ajtó! Sajna az este egyik fő gerincét adó The Spark elég szellőcskés lett az én szememben, sokszor nem is futott végig a lejátszómon, így aztán kicsit ilyen „neszebazzeg, akkor szíjjá’” módon jött egy kivétellel az összes tétel a korongról – nyilván, mivel lemezbemutató. Ha kedvelném a The Sparkot, azt mondanám, hogy ennek így kell lennie, nem is szabad kispórolni a (mondjuk már annyira nem új) nótákat a repertoárból, innen lehet megtudni, hogy mit kajál a közönség, mik azok, amiket esetleg érdemes lehet átmenteni a későbbi turnékra is. Ilyen szempontból tényleg dicséretes!
De, hogy nekem is „jusson” valami, nem ez volt a turné egyetlen apropója, nem uram! Az idén tíz éves második nagylemezről, a Common Dreadsről sem feledkeztek meg, annak a korongnak is majd’ a felét megkaptuk a többi albumokról előmazsolázgatott nagyok mellett. Persze nálunk is beröffent a turné nevét adó új dal, a Stop The Clocks is, úgyhogy volt kiszolgálás gazdagon, nem maradt hang nélkül ez a másfél óra! De éppen ez volt a másik bajom… Hiába az évfordulós album, hiába az új lemez majdnem teljes egészében, ha emellett a kötelező dalokból szó szerint csak ízelítőket kapunk. Persze, értem, hogy nem akarják ők sem huszonegyezredjére előadni teszem azt a Mothershipet, vagy a számomra az egyik abszolút kedvenc Gandhi, Mate, Gandhit, vagy a másik favorit …Meltdownt, de ez a rövidítés, ez nekem nem jött át, ehelyett akkor inkább számoljanak rá tíz percet, aztán menjenek végig a lendületes klasszikusok, ne a csúcsponton kelljen abbahagyni. Arról nem is szólva, hogy több, szinte kötelező darab is kimaradt, lásd, pl. Sssnakepit, Quelle Surprise, vagy Radiate, hogy újabbat is mondjak.
Persze lehet, csak én húztam a számat, mert ment folyamatosan a buli, sőt, a csapaton is látszott a jókedv (szerintem a Rob által belőtt „I’ve got blisters on my fingers!” bekiabálást nem sokat értették, én röhögtem), sőt, a Rou-szóló Take My Country Backet sem kapta meg minden állomás, volt „életérzés” ezerrel, lehet, hogy nem nekem kellett volna tufa álmosan megérkezni, de ez meg egyéni probléma. Shit happens, ahogy a tanultabbak mondják.
Kiemelném viszont az estén felvonultatott látványelemeket: ez a minimálnak látszó, kockás, tükrös színpadi kép, meg amit kihoztak belőle, az egyszerűen zseniális volt! Persze ezt egy ilyen szintű produkciónál el is lehet várni, még ha a nagyok közül nem is mindenki akarja hozni többször ezeket az elvárásokat. A hangképbe éppenséggel bele tudnék kötni, ahol én voltam, ott a gitárokat szinte egyáltalán nem lehetett hallani, plusz Rory vokálja is hangosabb volt a főéneknél – és sokkalta, sokkalta hamisabb! De ezt (mármint a vokál milyenségét, nem a gitár hiányát!) be lehet tudni az élő produkció varázsának.
Viszont ha mindent összevetek, az Enter Shikari tizenhatodik alkalommal is jött, látott és győzött, akkora bulit nyomattak az Akváriumban, hogy csak zengtek a falak! Lehet, hogy nem ez volt életem koncertje, már ami a ’Shikari mércét illeti, de azért tisztességesen odapakoltak a magyar közönségnek immár sokadjára. A teltházas nézőtérből minden bizonnyal többen ott lesznek a következő alkalommal is, ahogy én sem gondolkodok majd el rajta egy pillanatig sem, hogy ott legyen-e a helyem. Csak több sláger legyen majd faltól-falig!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
