A hosszú hétvégét indító Nagypéntek parádésnak ígérkezett mindazok számára, akik felhőtlen buli-hangulatban, na meg az ehhez illően intenzív, vérpezsdítő rock n’roll muzsikával képzelik el maguknak az ideális estét.
A Satan Takes A Holiday 2006 óta létezik, és már az ötödik albumánál tart. Arra, hogy ennek ellenére mostanáig a nevükkel sem sűrűn találkozhattunk, éppen ez a nagyjából félórás műsoruk adott magyarázatot. Ingerszegény, alteros beütésű garázs-rock, a kimázolt arcokat leszámítva jellegtelen kiállással. Profi, de ennél a felvezető szerepkörnél többre nem hivatott produkciót láthattak-hallhattak a korán érkezők. Egyebet hirtelenjében nem is tudnék elmondani a stockholmi trióról – talán nem is érdemes.
A Thundermother közel két éve már tiszteletét tette nálunk, amikor a The Dead Daisiesszel turnéztak a csajok. Azon az eseményen nem voltam jelen, viszont a különböző élménybeszámolók alapján lüktető, feelinges előadásban bíztam, ahogyan az ilyen alapra vett, AC/DC-s „bugit” nyomni kell. Hát, nem igazán jött be az előzetes várakozás. Még csak nem is az bizonyult a legfőbb gondnak, hogy a Majsan nevű bőgőst épp most dobták be a mélyvízbe. Persze igyekezett elhitetni a leányzó, hogy jól érzi magát az új közegben, de a témákat még messze nem tartotta magabiztosan kézben. Ami valóban jelentősen visszavetette a lelkesedést, az Guernica Mancini rendre visszatérő mikrofon-problémája volt, amelyen a balszerencsés énekesnő alig tudott úrrá lenni. A bajt csak tetézte a reméltnél lényegesen kevésbé feszes összjáték. A helyzetet Filippa Nässil gitáros próbálta mentetni. Ő tényleg mindent beleadott, egy ízben a hallgatóság soraiban is tett egy kört valakinek a nyakában ülve. Szóval megvolt a sajátos bája az egésznek, de azért nem sújtott agyon Mennydörgős Mamiék villáma. Talán majd legközelebb…
Innentől kezdve már egy másik liga „fordulója” következett. Az Audrey Horne az intróként használt Muppet Show főcímdal után a This Is Warral robbant be, és valami elsöprő erejű bulit tolt, minden fölösleges időhúzás vagy üresjárat nélkül. Habár nem ők voltak a főbanda, a rájuk kiszabott játékidőt olyan lendülettel töltötték meg, hogy ezzel sokkalta népesebb publikum szórakoztatására is tökéletesen alkalmasak volnának, akár szabadtéri fesztiválok kiemelt idősávjában is. A tagság szakmai múltja és profizmusa eleve feljogosítaná őket erre, és a 70-es / 80-as évek hard rockjának szellemében fogant, nagyszerű érzékkel megírt nótáik is simán megérinthetnének szélesebb tömegeket.
A csapatnak zeneileg abszolút önálló arculata van – a frontember Toschie megjelenése ugyancsak jellegzetes –, és noha a Pure Heavy album valamelyest könnyedebb a Youngbloodhoz és a tavalyi Blackouthoz képest, karcosság tekintetében az Out of the City és a népénekeltetős Waiting for the Night is felzárkózik élőben a többi számhoz. (A program ennek a három korongnak az anyagából állt össze.) Sőt, nem is csak a színpad telt meg élettel az ő szettjük alatt, de Toschie egy alkalommal benyomult a közönség közé, s később Arve „Ice Dale” Isdal és Thomas Tofthagen gitárosok szintén követték őt a küzdőtérre. Espen Lien basszer is derekasan gyűrte az ipart, amihez az eddig megszokott mici sapka helyett immár dús Mikulás-szakáll párosult. Nem árulok el óriási titkot azzal, hogy a svéd formációk gyűrűjében nekem az egy szem norvég társulat tette ténylegesen emlékezetessé az estét. Toschie „we are the best band in the world” kiszólása az aranyos szellemesség kategóriájába tartozik, a csúcspontot viszont egyértelműen ők jelentették.
Nyilván nincs szó arról, hogy a Backyard Babies ne szolgált volna rá a maga státuszára, és a maguk módján Dregenék is elsőrangú show-t nyújtottak. Az Audrey Horne által megteremtett közvetlen, barátságos légkört azonban nem voltak képesek fokozni. Nem pusztán azt értem ezalatt, hogy ők végig a deszkákon maradtak; Nicke Borg énekes-gitáros ugyebár nemigen szabadulhat a mikrofonállvány mögül, a feltűnően Marilyn Mansonos fazont öltött Dregen vonaglós, Adriano Celentanót (!) idézően hibbant táncát pedig érdemes volt folyamatosan szemmel kísérni lentről. A zenekari kisugárzásra és az élő összteljesítményre gondolok, számomra ezzel vitték el a pálmát a norvégok.
Ráadásul egy ponton az iram is megtört, és utána már nem sikerült visszahozni. A friss Good Morning Midnighttal induló műsor első felébe voltaképp nem tudnék belekötni. Ha egy Look at You és egy Highlights elhangzik, én akkor már elégedett vagyok, és még ha a 2000-es évek eleje óta készült, kevésbé harapós Backyard-albumok dalai közül nem is mind a kedvemre való, azért a Dysfunctional Professionalt ugyancsak örömmel fogadtam. A Nicke és Dregen által középtájt elővezetett félakusztikus blokk már kevésbé nyűgözött le – az A Song for the Outcast teljes zenekaros verzióban jobban esett volna, a „tábortűz mellett ülve danolászós” feelinget hordozó Roads meg sosem volt nagy kedvencem –, és a hátralévő eresztést izgalmasabban is össze lehetett volna válogatni érzésem szerint. A mesterien megkomponált fények sem kárpótoltak ezért a kisiklásért.
Kár, hogy a harminc év alatt olyan sokat veszített a kezdeti tökösségéből a Backyard Babies. Maradt a kellemesen hallgatható, érett rock muzsika, és koncerten továbbra is minőséget képvisel a négyes. A rock n’roll igazi forradalma (utalhatnék itt akár Toschie-ék Audrevolution nótájára is…) ellenben máshol zajlik ma már. Ettől függetlenül remek hangulatú parti volt, soha rosszabbat!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT