Az utóbbi hónapokban szinte kizárólag a durva, extrém mezőny lemezeit hallgattam, úgy látszik, van igazság abban, hogy az ember aktuális lelkiállapota hozza magával azt, hogy milyen zenét hallgat. Egyszerűen nem voltam képes lenyomni egy dallamosabb lemezt. Kivételt talán némi Priest, Maiden, Nevermore (mekkora isten banda voltak…) és a Visigoth képeztek. Fentiek alapján egy rejtélyes algoritmus eredményeképp dobhatta fel (valahol a Benighted, Misery Index és a Dead To A Dying World között) a legnagyobb videómegosztó oldal az Idle Hands Mana című lemezét.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami nagyon király zene szól, visz magával, egyszerűen folynak a jobbnál jobb dalok az újdonság varázsával. Utoljára talán a Mgla-val kapcsolatban éreztem így, bár zeneileg nyilván nem sok közük van a portlandi csapathoz. Ha már Oregon állam legnagyobb városa szóba kerül, olyan bandák származnak onnan, mint a fantasztikus Agalloch (Bloodbirds, örök favorit) akik sajnos szintén feloszlottak már, vagy a Red Fang.

Ahogy újra- és újraindítottam a Manát, próbáltam némi infót szerezni a fiatal bandáról. Szembe is jött velem a sajnálatos tény, hogy épp áprilisban adtak egy ingyenes koncertet Pesten, amit így lekéstem…

Az éneklés mellett a ritmusgitárt is kezelő, valamint fő dalszerző Gabriel Franco elmondása szerint évekig basszusgitározott egy nem túl sikeres bandában, ahol a határozatlanság és a lustaság volt az úr megfejelve az egymás közötti kommunikáció félresiklásával, önbizalomhiánnyal és az így borítékolható bukással. Ezt követően gondolta úgy Franco barátunk, hogy egy új bandát hoz össze, amelyben magához veszi a vezetői/tábornoki szerepet és nem lép másodszor ugyanabba a folyóba. Így kezdődött az Idle Hands története. Még egy éve sincs, hogy kiadták bemutatkozó EP-jüket Don't Waste Your Time címmel.

Muzsikájukat talán úgy lehetne leírni, mintha a The Sisters of Mercy-t, az Iron Maident az In Solitude-ot elegyítenénk, ahogy ezt írja is róluk egy tavalyi cikk. Van benne igazság, ámbár némi Paradise Lost is eszünkbe juthat tiszta énekkel. Heavy metalról van tehát szó darkos, new wave-es hatással. Ennek az elegynek pedig sajátos ízt ad Franco barátunk hangulatos, gótikus baritonja, néha eljutva a kétségbeesett üvöltésig is. Ez a számomra rendkívül kellemes, kifejező és sajátos énekhang rengeteget dob a zenén. A Sebastian Silva nevéhez köthető szólómunka is hihetetlenül eltalált. Valahogy az egész lemez annyira egyben van, olyan érzésem van, mint amikor egy banda nem tud hibázni, nagyon lazán, zsigerből felnyomnak egy tökéletes lemezt. Egyszerűen minden helyén van. Teljes természetességgel sorjáznak itt a tempósabb (pl. a nyitó Nightfall, Give me to the night), a döngölős (Double Negative) a lassú, nagyon hangulatos, akusztikus (It’ll Be Over Before You Know It), vagy a slágernóták (Don’t Waste Your Time). Bár utóbbi kategóriába szinte minden dalt betennék.

A banda neve arra kifejezésre utalhat, amely szerint a „tétlen kezek” hajlamosabbak bűntettek, egyéb gazságok elkövetésére, illetve bajt keverni. Dark fantasy szövegi beütéssel, nyit az éjszakát hívó Nightfall, ami fentiek szerint a gyorsabb nóták közé tartozik. Lehet az Idle Hands is az ördöggel cimborált a lemez születésekor…Hogy a Jackie esetleg a Queen Mary hadihajó állítólagos szelleméről, vagy egy elmúlt fiatalkori szerelemről szól, arról nincs információm, de könnyed dallamosságával és az instrumentális résszel ez a nóta is hidegrázós. Időn és téren átívelő tikok utáni - végül kudarccal végződő - kutatást ecsetel a motorhanggal indító Cosmic Overdrive, majd felpörgeti a tempót a Give Me To The Night és nehéz nem azonosulni az olyan sorokkal, mint az alábbiak:
I don’t think of all the things that I will never be
I don’t think of all the places that I will never see
And I won’t get on ky knees
For the people I can’t please

A Blade and the will újabb hibátlan kis nóta, magával ragadó refrénnel, a szövegben a banda ne vét adó kifejezés is szerephez jut, Franco többször is üvöltésre ragadtatja magát. A Dragon, Why Do You Cry nem a Rhapsody power metalos vonalát követi a címe ellenére. A sárkány elhagyja a világot, mivel már senki nem hisz benne. Nem akarok komolyabb gondolatokat, allegóriákat belemagyarázni ebbe a szövegvilágba, de a hittel, emberi értékeinkkel is hasonlóan történik mindez.

Amíg a szuicid gondolatokat fantáziáló Double Negative refrénjében ereszti ki talán legjobban a hangját Franco, addig finomabb húrokat penget az azt követő gyönyörű, ámbár rövid lírai dalban (It’ll Be Over Before You Know It), míg ifjúkori csalódás és az azon történő túllépés, (végre valami pozitívum…) a mondanivaló az A single solemn rose–ban. A címadó Mana (átadható, örökölhető természetfeletti erő) zárja a lemezt.

Ha egy nótát kellene kiemelnem, akkor az a Don't Waste Your Time lenne. Van itt is melankólia, de energikus a refrén, a szóló/utolsó refrén előtti felvezetés pedig már-már klasszikus. Szövegileg is nagyon betalált nálam. Manapság vég nélkül osztják a motivációs, „tedd meg amit akarsz, alakítsd a sorsod, ne várj a csodára” stb. posztokat, videókat, az emberek (akik nagy része baromira nem képes és talán nem is akar változtatni az életén…). Nos ezeknél fölényesen motiválóbb és okosabb ez a nóta a maga természetességével, egyszerű bölcsességével. Ha élni akarsz, ha tiszteletre vágysz, ha valami magasztosabb célt szeretnél adni az életednek, nos akkor ne vesztegesd az időt, merj új utakat keresni. Nekem ezt mondja ez a dal.
Ihletett lemez, kerek szinte tökéletes.