A múlt héten visszatért Budapestre az Atreyu, igaz, kicsit rendhagyó felállásban. A gerincsérülése miatt a turnét kihagyni kényszerülő énekes, Alex Varkatzas helyett ugyanis a csapat dobosa, Brandon Saller vette át a mikrofont, de mint láthattuk, ő is nagyon jó választás volt. Még a meglehetősen erősre sikerült koncert előtt sikerült egy pár szót váltani a csapat bohócával, gitárosával, Dan Jacobsszal, akivel a jelenlegi helyzet mellett más egyéb témákat, így a Trónok Harcát és a zenei filmeket is érintettük kicsit.

Hogyan látod az In Our Wake-et ennyi idő után? Hogy fogadták a rajongók?

Dan: Hihetetlen volt! Már húsz éve, hogy létezik ez a zenekar. Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre izgalmasabb látni, hogyan fogadják az emberek azt, amit kiadsz. Mert a többi zene, ami más, mint a miénk, folyamatosan változik, ahogy minden más is a világon és az, hogy a mi zenénket is relevánsnak és frissnek látják és nem valami régi, a múltból élő csapatnak könyvelnek el, nagyon jó érzés. Még mindig új zenekarként látnak minket, új csapatokkal játszunk, hasonlók. A kislemezes dalunkat, a The Time Is Now-t NFL és hoki- és focimeccseken játsszák, még sosem történt ilyen velünk korábban. Nagyon zsír, hogy ilyen hosszú karrierrel a hátunk mögött is ki tudunk adni egy olyan albumot, aminek köszönhetően egy olyan dolgokat tapasztalunk meg, amiket korábban még soha.

A napokban olvastam, hogy új lemezre készültök a jövő éven.

Dan: Igen, ez van tervbe véve, majd akkoriban kezdjük el a dalírást.

Akkor még nincs semmi kész nóta?

Dan: Nem, semmi ilyen. Mindig kitűzünk egy bizonyos időszakot, hogy akkor most megírjuk a lemezt és akkor csak arra koncentrálunk.

Néhány éve volt egy kisebb szünet a zenekar életében. Mik voltak a főbb okok?

Dan: Én azt mondanám, hogy leginkább kiégtünk. Túl sokat akartunk bevállalni, aztán ebben fáradtunk ki. Emiatt egy kicsit háttérbe akartunk húzódni, megtalálni magunkat, megtalálni azt, hogy kik is vagyunk a zenekaron kívül. Szóval mindenki ment, aztán tette a maga dolgát, aztán amikor újra összejöttünk, az egésznek köszönhetően sokkal jobban tudtunk együtt működni, mint csapat. Sokkal erősebbek, sokkal tehetségesebbek lettünk. Én magam egy merchandizing céget alapítottam, én készítem a zenekari merchünket is. Brandon, a dobosunk csinált egy másik csapatot, ő lett ott a frontember. Aztán így, hogy abban a helyzetben vagyunk, hogy Alex nem tud itt lenni, szerencsére Brandon előre tudott lépni és átvette a frontemberi szerepet. Nagyon jól tolja!

Ha már szóba került ez az Alexes helyzet. Okozott bármilyen bonyodalmat ez a történet?

Dan: Az előadást tekintve semmiképpen. Mindenkinek megvan a maga szerepe a zenekaron belül, nem az van, hogy Alex csinál mindent. Nyilván, ha mindent ő intézne, akkor sokkal bonyolultabb lenne most minden. De mivel a zenekaron belül mindenki bedobja a magáét, mindenki énekel, mindenki játszik valamilyen hangszeren, így nincs gond. Itt van szerencsére Brandon, aki most a legtöbb éneket viszi a zenekarban. Nincs nagyon semmi, ami annyira nagyon hiányozna. Persze, sokkal másabb, hogy Alex nincs itt, hogy nincs ott a színpadon, nem ő beszél a közönséghez, meg hiányzik úgy általában az energiája és minden ehhez hasonló, amit ő hoz bele az egészbe. Természetesen az lenne a legjobb, ha itt lenne, de ez a helyzet, ami most adódott, valami olyan, amit szintén érdemes megtapasztalni. Új helyzet, érdekes helyzet.

Hogyan látod a változásokat a zenei világon belül? Úgy értem miben más, mint amikor kezdtétek, illetve most?

Dan: Egy kicsit, azt kell, hogy mondjam, manapság már sokkal letisztultabb a helyzet. Amikor elkezdtük ezt az egészet csinálni, alig fogadtak el minket más csapatok, mert kicsit másabb dolgot próbáltunk csinálni, mint azelőtt. Ilyenek, mint mi, az Underoath, Avenged Sevenfold, Killswitch Engage. Ezek a zenekarok, amikor felemelkedtek, mindannyian az éneklős / ordítós vonalat vitték, fogták a különböző stílusokat, összegyúrták azokat, ezzel egy új műfajt alkotva. Ezek voltak a kezdetek. Aztán most, hogy eltelt húsz év, az emberek már ezeket a zenéket veszik alapul, megpróbálták a legkülönbözőbb módon tökéletesíteni azt. Most már egy sokkal letisztultabb hangzása van ennek az egésznek, máshogy csinálják a zenekarok. Mi is egy kicsit eltértünk már az eredeti hangzásunktól, mert mi már megcsináltuk azt korábban. Ott voltunk, mi voltunk az egyik első zenekar, akik ezt csinálták. Most, hogy mindenki más ezt csinálja, mi már a következő lépésnél tartunk. Nem tudom. Mostanában nem nagyon hallok annyi új rezgést, hangulatot ezeknél az éneklős / ordibálós zenekaroknál, mint szeretnék, de vannak nagyon jó elemek néhány zenekarban, amik nagyon bejönnek. Olyanoknál, mint az Ice Nine Kills, akik ilyen színházi elemeket visznek bele a zenéjükbe, régi horrorfilmes dolgokat, heavy metalt, hardcoret, metalcoret, vagy, ahogy szeretnéd hívni. Szeretem az ilyen dolgokat, ezek nagyon tetszenek.

Kik voltak a legfőbb hatásaid, amikor elkezdtél zenélni?

Dan: Nagyon szeretem a nyolcvanak évek zenéjét. Azt a fajta a rockvonalat, tudod: Scorpions, Van Halen, Def Leppard, Queen… Bár a Queen azt hiszem, inkább hetvenes évek, ahogy a Van Halen is. Nagyon szeretem a hetvenes-nyolcvanak évek rockzenéjét, tetszett, hogy minden olyan nagy volt, hogy a zeneiség is mekkora méreteket öltött, ez volt az első alkalom, hogy az egész világ csak őket nézte, a hajuk is hatalmas volt, a sminkjük is, a színpadok… Minden nagy volt, csakis nagy-nagy-nagy-nagy-nagy! Aztán ahogy jöttek a Nirvana-féle dolgok, látta be mindenki, hogy a következő divat már nem lehet az előzőknél nagyobb, hanem pont, hogy annak a szöges ellentéte lesz. Szeretem a nagy és csillogó dolgokat, szeretem is úgy csinálni én magam is.

Vannak esetleg új hatásaid?

Dan: Újakat nem igazán tudnék mondani, nincsen semmi újabb hatásom. Inkább olyan dolgokat csinálok, amiket már korábban is megtettek. Eleve van egy ilyen „hé, nézz csak ide!” stílusom a gitárjaimmal, ahogy öltözködök, ahogy ott vagyok a színpadon. Nem akarok bebújni egy keretbe és csak feketét hordani, hogy aztán azt mondják az emberek, hogy látod, ő is egy arc a zenekarból, aztán annyi. Én sem tudom levenni a szememet olyan dolgokról, amik szórakoztatnak, nagyon fontos nekem, hogy én is kiadjam magamból ezeket: ahogy kinéz a gitárom, ahogy öltözök, ahogy játszok a gitáron.

Van esetleg valami sorozat, amit követsz?

Dan: A Trónok Harcát néztem, de most hogy annak vége lett… Elég epikus sorozat volt.

És mi a véleményed a befejezésről?

Dan: Hát, tudod, nem lehet mindenkit egyformán lenyűgözni. Az egészet olyan hatalmasra építették! Ha a Trónok Harca a nyolcvanak évek lett volna, az utolsó rész biztos a Nirvana lett volna. „Ó, jó ez-jó ez, de nem lehetne még egy kis Van Halen?” (nevet) Oké, hát, ez van, nem tudunk mit tenni.

És hogyan tetszenek a mostanában divatos zenei filmek?

Dan: Én bírom, nagyon tetszik, hogy egy csomó csapat meglépi ezt. Megvan ennek a mikéntje és a stratégiája. Nagyrésze nagyon jó lett. Nagyon tetszik, hogy visszahozzák azt a hangzást, nagyon inspiráló és üdítő, hogy egy fiatalabb generáció is megismeri azokat a zenéket, amiket az idősebbek hallgattak és még meg is kedvelik őket. Ez is megmutatja, hogy a nagyon jó zene és a nagyon jó hangzás örökké tart.

És van esetleg terv, mikor láthatunk titeket legközelebb Magyarországon?

Dan: Egyelőre még nincs, de remélhetőleg most már azért sűrűbben vissza tudunk térni hozzátok. A szünet után lassan kezdtük el felépíteni a dolgokat, de most már jóval többet szeretnénk csinálni, egyre nagyobbak, egyre jobbak szeretnénk lenni, egyre többet ott lenni!

Fotók: Somogyi Lajos