Június 17-én először tette nálunk tiszteletét az amerikai Sumac zenekar egy nagyon erős koncerttel. Ez pedig egy jó alkalom volt arra, hogy kifaggassuk a zenekar frontemberét, Aaron Turnert a zeneszerzésről, turnékról, Magyarországról, az Isisról, régi és új zenékről és még sok másról.

RockStation: Az elmúlt év elég mozgalmas volt a Sumac számára. Kiadtatok két nagylemezt is.
Aaron Turner: A zenekar megalapítása óta mozgalmasan mennek a dolgok, és sokat dolgozunk. Nem turnézunk túl gyakran, a számírásokkal, és a felvételekkel több időt szoktunk tölteni. De tudatosan próbálunk egy magas színvonalat hozni és emellett gyakran megjelenni új anyaggal.

RS: Tavaly Keiji Hainoval volt egy közös munkátok, ha jól tudom idén is együtt dolgoztok majd vele.
AT: Igen, az ebben a hónapban fog megjelenni. Elég könnyen összejött az anyag, mert az egész improvizációra épül, az idő nagy részét az ölelte fel, hogy megvágjuk, mi a használható rész benne, aztán a keverés és egyéb utómunkálatok. Szóval amíg maga a zeneírás része elég spontánul ment, az utómunkálatok elég sok odafigyelést, és óvatosságot igényeltek.

RS: Ez a kollaboráció egyébként hogy jött össze?
AT: Vannak közös barátaink, és rajtuk keresztül vettük fel a kapcsolatot egymással. Elmondtuk neki, hogy miért szeretnénk vele dolgozni, ő pedig szerencsére szintén érdeklődést mutatott. Együtt stúdióba vonultunk, játszottunk, aztán volt egy közös élő fellépés is, ami a bemutatkozásunk része volt. Utána is sokat kommunikáltunk, hogy milyen zenét szeretnénk ha kisülne belőle, hogy legyenek a felvételek, aztán pár hete újra összeültünk játszani, és jól sült el. Ez úgy gondolom hogy folyamatos együttműködésnek tekinthető, lesznek majd közös koncertek is a jövőben.

RS: A Sumac idei albuma a Love in Shadow is egy kicsit spontánabb anyag lett szerintem. Változott a metódusa a számírásoknak az előző lemezekhez képest?
AT: Igen! Szerettük volna hogy az improvizálás nagyobb szerepet kapjon. Eddig is fontos eleme volt a szám írásnak. Bele telt egy kis időbe, hogy ezt magabiztosan tudjuk hozni, de úgy gondolom ebben az irányban fogunk tovább haladni. Minél többet zenélünk így, annál jobban megy, nem azt mondom hogy ez a legkényelmesebb módja, de ez is része a kihívásnak, hogy megtaláljuk mik a jó részek a közös improvizálásoknak. Néha jól sül el néha kevésbe, de úgy gondolom hogy a kihívás az ebben, hogy a pillanatnak adjuk át magunkat, és ne reprodukáljuk a hangulatot, hanem átéljük.

RS: A kezdetek óta változott egyébként a hozzáállásotok a zene íráshoz?
AT: Sokkal személyesebb lett, mivel egy ideje már együtt zenélünk. Személy szerint engem eléggé megrémített hogy ilyen bensőséges keretek közt zenéljünk, de ezzel együtt sok ajtót megnyitott előttünk, például másokkal is együtt játszani, Keiji Haino egyike ezeknek az embereknek. De azt élvezem hogy a zenekarunk nem egy átlagos rock banda formátumában van jelen. Hogy meg tudunk nyílni és elég sok felé tudunk szétágazni.

RS: A jövőben is várható akkor a kísérletezés?
AT: Szerintem igen. Nincsenek előre kijelölt célok, vannak ugyan ötletek, amiket meg akarok tartani hármunknak. De mindenképp szeretnék egy olyan irányba fejlődni velük, ahol más szemszögből is megközelíthetjük a zenét, amit játszunk, akár más zenészekkel. Nekem nagyon fontos volt, hogy egy olyan zenekarba kezdjek, ahol nem vagyok összezárva ugyanazokkal az emberekkel, hogy ugyanazokat a számokat játsszuk. Meg tudom csinálni, egy bizonyos pontig, bizonyos körülmények közt, de jobb szeretem ha meg van a személyes szabadságom abban amit csinálhatok, és ha ez nincs keretek közé szorítva.

RS: Szintén tavaly voltak koncertjeid két másik zenekaroddal, az Old Man Gloommal, és Celestial néven az Isisszel. Milyen érzés volt újra zenélni ebben a formában?
AT: A szándék nemes volt, hogy egy jó barátunk életét megünnepeljük, és segítsünk a családján. (Caleb Scofield a Cave In, a Zozobra, és az Old Man Gloom basszusgitárosa tavaly március 28.-án vesztette életét egy autóbalesetben). Mindenki számára jó volt, hogy így búcsúztassa Caleb-et. A közösségünknek pedig egy jó módja volt, hogy egy gyógymódot találtunk ebben a formában, hogy feldolgozzuk ezt a tragédiát. Örülök, hogy végül ez az összejövetel ilyen jól sikerült.

RS: Az Old Man Gloommal folytatjátok is a zenélést ha jól tudom.
AT: Igen, most egy új albumon dolgozunk. Ha vége a turnénak és visszatértünk, kezdjük is a felvételek első részeit. De ott semmit sem elsőre veszünk fel, részekre bontjuk és dolgozunk vele amíg nem végzünk. Szóval következő hónapban kezdünk neki, és remélhetőleg az év végére már végzünk vele. Ez a cél.

RS: A Celestial viszont...
AT: Az csak a segély koncertre szólt. Nem tudom a többieknek mi az elképzelésük, de a saját nevemben azt tudom mondani, hogy nem izgat, hogy újra együtt játszunk. Boldog vagyok a jelenlegi kreatív életemmel, és úgy gondolom hogy nehéz lenne újraélni a múltat ebben a formában.

RS: Hányszor kapod meg az újra alakulás kérdését?
AT: Csomószor! (nevet) Jaja. És megértem, hogy sokaknak fontos zenekar volt, köztük nekem is amíg azt csináltuk, de volt jó pár tényező ami miatt már nem játszunk együtt, és ezek a tényezők a mai napig megvannak. Fontos nekem, hogy inkább megőrizzük a barátságunkat a többiekkel, mintsem hogy újra bonyolítsuk a személyes kapcsolatainkat.

RS: Az Isis fellépett Magyarországon, valamikor a kétezres évek elején...
AT: Igen, 2002-ben jöttünk először Európába turnézni, vagy abban, vagy a rá következő évben. Valahol 2002-2003 körül lehetett.

RS: Vannak emlékeid arról az estéről?
AT: Igen! Emlékszem, hogy kocsikáztunk Budapesten, és arra gondoltam, hogy milyen szép város. Aztán csak mentünk mentünk egyre távolabb a városból, és megérkeztünk a senki földjére, hogy ott fogunk játszani (a koncert a gödöllői Trafóban volt). Szóval a város menőn nézett ki, bárcsak láttam volna többet is, nem csak az ablakon keresztül (nevet). De a buli jó volt, az emberek nagyon odaadóak voltak, de nem láttam semmit a városból, az egy kicsit csalódás volt. De most legalább tudtunk nézelődni, voltunk ebben a szomszédos parkban (a Városligetben), meg ahol a múzeumok, meg a szobrok vannak. Szívesen nézelődtem volna még, de ez is több, mint a semmi.

RS: Legalább most nem csak egy kocsiból menet közben tudtál nézelődni.
AT: Ja! Pontosan! (nevet)

RS: Hogy bírod egyébként a turnézást?
AT: Szeretem csinálni, és szükségem is van rá kis adagokban. Már nem tudnék ilyen 6-7 hetes turnékat csinálni, meg nem is szeretnék sokáig távol maradni a családomtól. Ezért ilyen 10 nap, két hét, vagy nagyon maximum három hét, de utána már haza kell mennem.

RS: A feltöltődés miatt?
AT: Igen, meg van egy fiam is. Nem akarom sokáig egyedül hagyni, meg nem akarom, hogy minden felelőség az anyja nyakába szakadjon sokáig. Nem szeretek tőlük túl sokáig távol lenni. Az egyik alapelv is az volt a Sumac kezdetén, hogy ne egy olyan zenekar legyen, amelyiknek mindig turnén kell lennie. A turnétól elég könnyen ki tudsz égni, és a tagok közti kapcsolatokat is kikezdi. Így viszont elég energiát bele tudunk fektetni a zenélésbe, anélkül hogy kiégnénk közben.

RS: Van ebben különbség az amerikai és európai turnék közt?
AT: Nem. Ott is tíz nap, két hetekre szoktunk elmenni turnéra. Néha annyiból megnyúlik az ottani turné, hogy a hazaút beletelhet pár napba, de az USA bulik is ugyanolyanok.

RS: Múlt héten olvastam a Kerrang magazin listáját, ahol a 2010-es évek legjobb metál előadói voltak benne. A Sumac a tizennegyedik volt a listán.
AT: Igen, olvastam. Egy elég bizarr lista volt, azaz örülök hogy mi is belekerültünk. De volt jó pár zenekar amit nem igazán értettem hogy kerül oda. Amerikaiként vannak olyan bandák, amiket nem tartok a kor úttörőinek a maguk műfajában, de nem az én tisztem a listát összerakni. Jól esett hogy felkerültünk rá, az hogy a zenekarról írnak benne van a pakliban, hiszen ez is része annak, hogy elkezdtünk zenélni, és így embereket elérni. De volt a listán sok ismerős zenekar is, akiknek nagyra tartom a munkásságát.

RS: Mai zenéket szoktál hallgatni?
AT: Igen, egy csomót! Van egy kisebb-nagyobb lemez gyűjtögető függőségem is (nevet), de szükségét érzem annak, hogy több dolgot megismerhessek, megtapasztalhassak, inspirálódjak. Sok új zenét hallgatok, meg olyan régi dolgokat, amik fölött elsiklottam.

RS: Milyen régi zenéket találtál mostanában?
AT: Van két retrospektív box set, amit most szereztem meg egy francia kísérleti zeneszerzőtől, Eliane Radigue-tól, aki szalagos looppal zajokat csinált. Volt már tőle lemezem, de ez egy 14 darabos anyag, csodás látvány így egyben látni, mert mindegyikért odavagyok. Ehhez hasonló kísérleti zene Alvin Lucier, akinek szintén most jött ki egy box setje, bár maga a zene a 70es évekből való. Volt egy keresgélésem, vagy inkább egy keresési folyamat az afrikai zenék világában. A 60-as 70-es évek afrikai zenék világában, ami eddig mindig kiesett a látószögemből, és nem vagyok teljesen képben azoknak a zenéknek a kontextusával, de az ottani kulturális kör találkozása a nyugati rock és blues zenével, nagyon király. A technikai lehetőségek eléggé limitáltak lehettek, de az energia ami benne van az valami elképesztő.

RS: Érdekes találat, de meg tudom érteni, hogy miért tetszhet.
AT: Igen. De sok jó zene van amit újra fel tudunk fedezni. A mai világban még inkább fontosabbnak tartom, hogy a zene egy kultúrális összeköttetés legyen. Ez a keresgélés pedig egyfajta megvilágosodás, hogy hány féle zene létezett és létezik, milyen körülmények közt jött létre, milyen célt szolgál. Jót tesz ez az emberiségnek, meg nekem is (nevet).

RS: Van valami amit még nem érintettünk, de szívesen beszélnél róla?
AT: Ma elég sokat gondolkodtam rajta, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy az otthonunktól messze el tudunk jönni a zenénkkel. Viszont beszélgettünk a többiekkel is az épp zajló változásokról, hogy az Európai Unió stabilitása mennyire megremegni látszik, és hogy a jövőbeli európai turnék bizonytalanabbnak tűnnek, mint régen. Volt időszak, amikor garantáltnak tűnt, hogy ha turné van ide bármikor jöhetünk gond nélkül. Nagyon örülök, hogy itt lehetek, és ha esetleg úgy alakulna a jövő, hogy erre már nem lesz mód, akkor is jó emlékeim lesznek. Egy fajta ajándékként élem meg ezt az élményt.

RS: Milyen globális jövő képet látsz magad előtt?
AT: Próbálok kevésbé pesszimista lenni, mert ugye van egy fiam, és szeretném azt hinni, hogy lesz egy világ amiben fel tud majd nőni. De őszintén szólva elég rémisztő ami van. Magam miatt inkább aggódok, mint miatta. A dolgok radikálisan megváltoztak az utóbbi 10 évben, és még inkább az utóbbi 5 évben. És nem akarok az az ember lenni, aki az egészet Trump megválasztására akarja kenni, de ez az egész szélsőjobbos szarakodás eléggé elszomorító. Eddig is meg volt ez a gondolkodás mód, de annyira mélyen, hogy engem nem is érdekelt. Valamennyire lehangol, vagy inkább félelemmel tölt el. Közben itt van az eléggé kézzel fogható globális klímaváltozás, ami szintén aggasztó. Közben az emberiség mindig tudott alkalmazkodni, és felülkerekedni egy csomó gonosz erőn, szenvedésen, akadályokon. Úgyhogy remélem ezt a próbát is sikerül kiállni, és az eljövendő generációknak sikerül majd fejlődniük. Mert sok aspektusból fejlődésen ment át a civilizáció, úgyhogy remélem, hogy még nem csúsztunk ki az időből. Közben pedig igyekszem örömmel megélni a jelent, mert nem lehet tudni mit hoz a jövő. Esténként azzal zárom a napokat, hogy magamban elmondok egyfajta imát, amiben hálát adok, hogy láthattam a mondjuk a nap felkeltét, hogy látom a fiamat, a feleségemet, és hogy zenélhetek, és mivel nincs ráhatásom az eljövendőekre inkább élvezem az adott pillanatot.