Kicsit „idegállapotban” érkeztem fenti zenekarok koncertjének helyszínére, lévén közel másfél óra alatt sikerült autóval megtennem az M1/M7 bevezető-Dürer kert veszedelmes távot. Előtte 200 km-hez kellett kb. ugyanennyi idő… Frusztráltságom a Blahán tetőzött, amikor is lehúzott ablaknál anyáztam egy kiadósat, érdekes pillantásokat kapva a buszmegállóban várakozó, illetve úttesten átkelő járókelőktől. Kezdtem megérteni Michael Douglas Összeomlásban mutatott viselkedését… Summa summarum, 6 év alatt elszoktam fővárosunk közlekedésétől.
A Whitechapel interjú sajnos nem jött össze, így a helyszínre érkezve a merch pult gyors megtekintése és egy védőital elfogyasztása után nem sokkal már az Omega Diatribe műsorát figyeltük. Megmondom őszintén, a lemezeik alapján nem annyira az esetem ez a Meshuggah által szárba szökkentett, tördelt ritmusú (azt hiszem szakzsargonnal élve poliritmikus…) durvulat, koncerten azonban kiválóan működött a banda, a jó értelemben vett pszichó énekessel, a gitáron kezével pókként futkosó basszerossal. Nem árnyékol a csapat, nem egyszerű muzsika, a stílus rajongói nagyot nem tévedhetnek velük, ráadásul az igencsak jó nevű Tue Madsen producerrel dolgoztak a tavalyi Trinity lemezen a srácok.
Nagy várakozással tekintettem a baltimore-i deathgrind Misery Index bulija elé, új lemezük, a Rituals Of Power is forgott nálam rendesen, no és ennek örömére a korábbiakat is zúztam a koncert előtt. A banda dalaiban társadalmi problémákról, háttérhatalomról, a mindennapi élet gondjairól acsarog, megpendítve olyan radikális gondolatokat, mint pl. a Ruling class cancelled, emléket állítva a nagy gazdasági világválságnak (The great depression). Nevük is a közgazdászok által élete hívott nyomorindex mutatóból jött (kis hazánk egyébként világszinten középmezőnyben van eme jeles listán). Nem a zombis, véres-beles mondanivaló jellemzi tehát keleti-parti barátainkat.
A buli mottójául bele is csaptak a We never come in peace-be, amelyet a Manifacturing Greed fénysebességű grind tempója, majd a fent említett The Great Depression követett. A banda színpadi kiállása iszonyat király, nincsenek nagy rőzsék, de totáli átéléssel, fanatikusan nyomja a zenét mindenki, minden sorukat, hangjukat is elhittem. Hihető zenekar hihető hozzáállással, nagy headbangelésekkel, 10 pontos élő előadással. A vokált Jason Netherton-basszeros és Mark Kloeppel (aki az Amon Amarth frontember Johan Hegg kistesója pozícióra sikeresen pályázhatna fizimiskája alapján) gitáros ketten hozták, a másik, tar gitáros Darin Morris szigorúan hozta a riffeket, de a záró Traitors utolsó hangja után azonnal egy mosollyal engedett fel. Adam Jarvis dobos meg… Nos, könnyedén helyettesíthetne néhány gépkarabélyt ezzel a teljesítménnyel. Grindcore feliratú pólóban nem is lehetne ez másképp.
Az új lemezről előkerült a klipes New Salem, a Hammering the Nails, az állat Choir Invisible. Egyik személyes kedvencem a Conjuring the Cull kiemelkedett, a legnagyobb gyalulás pedig talán a You Lose volt. Szegény dobcájg, nem lettem volna a helyében. Zárásként The Carrion Call és persze a Traitors együttüvöltése érkezett és zárta a max. pontszámos koncertet. Lemezen is elit a banda, de ez a koncert mindent vitt.
A Whitechapel előtt kicsit levegőztünk, majd visszatérve megfigyelhettük, hogy összességében népesebb, fiatalabb lett a közönség, nem fedi egymást a két banda tábora. A március végén megjelent, komor hangulatú és megrázó hátterű The Valley lemez háttérvásznával és a lemez három nótájával nyitott a knoxville-i brigád, akik a deathcore skatulyát már jócskán kinőtték. Nyitásként a Brimstones málházása, együtt ordítása (Kill, torture, terrorize, welcome to my world, nem lehet vele hibázni), majd jött a Forgiveness is Weakness és a Black Bear. Kiállásban, mozgásban, fizimiskában igen nagy volt a kontraszt a Miseryhez képest. Adott ugye a vékony alkatú Phil, aki termetét meghazudtoló módon hozza az eszelős bömböléseket és hc-s stílusban uralja a színpadot. A másik aktívabb arc a basszeros Gabe, aki kb. láthatóan szeret gyúrni és sok témát adott a villogó telefonoknak pózolásaival, üvöltéseivel. A három gitárosból ketten szépen nyírt szakállal és hajjal kicsit szokatlanok egy extrém metal koncerten (változnak az idők kérem), a Jon Snow-ra hajazó Ben Savage is visszafogottan pengetett. Turnédobosként a kölyökképű Alex Rudinger ütött.
A friss lemez dalai után visszaléptek a Mark of the Blade lemez The Void-jához, felpörgött a tempó és a szinte minden nóta alatt fortyogó circle pit is, majd a címadó dal refrénjében Phil az este elsőszámú bömbölését adta elő. Az egyik legfogósabb refrént az Elitist Ones-ban kaptuk, ugrálás, headbang, a védjegyszerű „Our vision of the future is like staring at the sun” (nem nehéz ebben a sorban aktualitást találni).
Zongorás nyitánya után robbant a Make it bleed, az egyik leggyorsabb darab, be is indult a zúzda rendesen. A New Era of Corruptiont az End of Flesh képviselte „klasszikus” gitárbetétjével, majd a hatalomvágy rothasztó erejét ecsetelte Phil a Father of Lies-ban. A srácok a The Valley nyitódalában (When a demon defiles a witch) és az azt követő Let Me Burn-ben zúztak legjobban, ez alatt a két nóta alatt mindenki megelevenedett a deszkákon. Előbbiben érdekes pillanatokat élhettünk át, lévén az este kizárólagos énekdallamait hallhattuk. Bozeman a dob felé fordulva énekelt, talán neki is új ez a szerep még. Jó a hangja, kicsit félénknek, emberinek tűnt ekkor. A berobbanó szóló azért utána mindent vitt.
Az Our Endless Wart, követő rövid levonulás után a The Saw is the Law fűrészelésével zártak a srácok, majd ezt követően elég hamar (sajnálatosan az igen király, hangulatos Doomwoods nem szerepelt a programban) távoztak is. Atom buli volt, aminek külön érdekességet adott a Misery Index és a Whitechapel színpadon és közönségben is megmutatkozó stílusbeli különbsége. Stresszoldásnak, antidepresszánsok helyett mindenkinek ajánlom. Hazafelé, dögfáradtan pedig már a forgalom is elviselhető volt.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
