Péntek 13-án újra nálunk, pontosabban a Dürerben járt az ókori közel-keleti mitológiát, illetve Lovecraft világát viharos amerikai vonalas death metal-lal megzenésítő Nile. Nem akármilyen előzenekarok kísérték a 9. nagylemez kiadása előtt álló bandát, az Omophagia és a Vitriol mellett a floridai death metal legenda Hate Eternal is megtámadta a hallójáratokat.
Az Omophagiára nem tudtam odaérni, így a portlandi Vitriollal kezdődött számomra az este. Őket csak a koncert előtti napokban csekkoltam, de amit a neten áttam, azt tetszett, jófajta gyalunak tűnt a történet. Ez azonban sajnos nem az ő estéjük volt, sok technikai malőr nehezítette a dolgukat, különösen a mikrofonállványokkal gyűlt meg a bajuk. Szimpatikus és elkötelezett zenekarnak tűntek. E felől már a beállás alatt megbizonyosodhattunk, amikor is Kyle Rasmussen gitáros-vokalista olyan beleéléssel hörgött a mikrofonba, mintha az élete múlna rajta. Többször kiemelték, hogy számukra mekkora megtiszteltetés a fő bandák előtt játszani. A hangzás finoman fogalmazva nem volt mellettük, sajnos ez sokat levont a buli élvezeti értékéből. Vesszőfutásukat megkoronázta az utolsó nóta alatt bekövetkezett húrszakadás. Kyle kissé zavarban közöte, hogy bizony több húrral nem rendelkeznek, így a koncertjük rövid úton véget ért. Sajnáltam a zenekart, ennél többet érdemeltek, lemezen alaposabban fel fogom őket térképezni.
Az Eric Rutan vezette Hate Eternal több, mint 20 éve ontja magából a Morbid Angel gyökerű floridai halálfémet. Eric ugyebár évekig a tag is volt Trey Azagtoth bandájában. Érdekes, hogy éppen a „sunshine state”-ből érkeztek a metal színtérre az egyik legdurvább stílus képviselői. A dobos poszton John Longstreth ütött, nem is akárhogyan, bár a náluk is fellépő technikai akadály alatti dobszólót nem vitte túlzásba. Igaz, a buli alatt nem spórolt, nagyon tud ő is. Kövezzenek meg, de hozzám nem tudott közel férkőzni a zenekar, pedig igyekeztem többször lemezen is. Lehet, hogy csak nem az esetem a banda, vitathatatlan az erő, a sötétség, az elsöprő vihar, az übertechnikás játék, de a dalokat, vagy legalább a megjegyezhető momentumokat hiányolom. Ez a buli is ezt erősítette bennem.
Ha death metal, akkor nálam a nagy betűs Death mellett a Nile a favorit, az abszolút kedvenc. Ami másoknál nem feltétlenül, az náluk szinte mindig összeáll. Sok hallgatással szinte az összes tornádó nyomot hagy a hallójárataimban és ott is ragad. Emlékszem anno az Amongst the catacombs of Nephren-Ka-ban először csak a bődületes orkánt érzékeltem és hogy totál nem tipikus metal volt. Aztán addig hallgattam, hogy összeállt a kép, hogy miről is szól a zenekar. Az utóbbi pár lemezen már kevésbé érezhető az az ősi hangulat, ami korábban mélyebben ott volt a Nile zenéjében. Az At the gates of Sethu-t szeretem, de a What should not be unearthed nem talált be nálam. A héten kihozott új dal, a Long shadows of dread jó kis étvágygerjesztő a novemberben várható Vile nilotic rites című lemezről, amellyel kapcsolatban Karl Sanders és George Kollias is igencsak lelkesen nyilatkozott. Hamarosan meglátjuk, illetve meghalljuk mit kalapáltak össze.
Kollias szobányi dobcuccát látván (12 ezer jó magyar forintért oktató dvd-je is kapható volt a merch pultnál), majd az intrót hallván berobbant az adrenalin, a zenekar a színpadra sétált és elsőnek a The blessed dead érkezett az In their darkened shrines-ről, majd jött a valaha volt egy legjobb monolit, a Sacrifice into Sebek. Az a kezdő riff a basszussal megpakolva falakat bont.
Láthatóan alig várták, hogy az új lemezről játszanak, a fenti nótán túl 2 rövidebb lélegzetű zúzdát is kaptunk. Egy hallás után különösebben sokat nem tudtam leszűrni, remélem a korong beváltja a hozzá fűzött reményeket. A két fiatal bárdista, Brad Parris basszer és Brian Kingsland gitáros lelkesek, szimpatikusak jók a színpadon. Brad a fő konferáló, death metal hörgésre is ő buzdította a közönséget. Láthatóan egyben van a banda, de igazság szerint furcsa még mindig Dallas Toler-Wade nélkül látni a Nile-t. Ha jól emlékszem, egyik fél sem magyarázta túl, hogy miért került ki Dallas anno a bandából, aki az első lemezen még nem játszott, de a borítóban már a banda tagjaként köszöntötték.
A sorlemezek közül egyedül az Ithyphallic-ot hanyagolták, pedig azon is sorakoznak kiváló nóták. No és ha már a setlistnél járunk, minden tiszteletem mellett nem bántam volna, ha jobban, merészebben belenyúltak volna a programba. Én legalábbis hiányoltam a nagy ívű, monumentális nótákat, amelyekben nagyon erős a Nile. Unas, Annihilation of the wicked, User-Maat-Re, Even the gods must die, Von unaussprechlichen Kulten, mind 10 pontos dalok. Egyet legalább jó lett volna hallani. A lassabb vonalat egyedül a Sarcophagus és a 4th Arra of Dagon záró, mindent ledöngölő percei képviselték. A kultikus első lemezről a Howling of the Jinnt kaptuk, az In their darkened shrines-ról a nyitódal mellett a Kheftiu Asar Butchiut. A mesteri Those whom the gods detestről a Dagon mellett egyedül a Kafir! pusztított. Nem tudom, hogy mit szólnának Allah harcosai, ha tudnák, hogy Allah akbart hörögnek a metalosok… Óriási ez a dal, tökéletes minden eleme, a belassulás utáni riff pedig minden fejet leszakít. A Sethu lemezt a The Fiends Who Come to Steal the Magick of the Deceased - ezt másoltam :-) - képviselte, ami a Kafir! mellett a csúcspont volt számomra. „I am RE”, majd Karl 6 láb mély hörgése, verhetetlen.
Kolliasból nem sokat láttam, eléggé sötétbe burkolózott, de simán lehozta a lehozhatatlant, míg Sanders mester többször kedélyesen mosolygott. Zárásként a szokásos Black seeds of vengeance érkezett, amiből nem enged a zenekar. Továbbra is a Nile számomra a legnagyobb a death metal istenei közül, jó formában is vannak és bár sok kedvencem kimaradt, ők nem tudnak hibázni. Kíváncsian várom az új lemezt.
A képek nem a helyszínen készültek és a zenekarok Fb oldaláról valók.
