A nyár közepére is összegyűlt pár említésre méltó, de annál inkább kevésbé a tengerfelszínen úszó korong. Ezek a lemezek inkább a mélyből törtek fel a napvilágra, hogy egy kis hideg mocsokságot vigyenek az amúgy is közelgő rothasztó kánikula enyhítésére. Mint már megszokhattátok, többnyire (régisulis) death metalokat válogattam össze, de lesz egy kakukktojás is a cikkben. Sör szisszenjen és jó szemezgetést!

Black Curse – Endless Wound

Mi történik, ha összeverődnek olyan elborult arcok, akik alapvetően a Blood Incantationben, a Spectral Voice-ban, a Primitive Manben és a Khemmisben tengetik laza hétköznapjaikat? A válasz a Black Course formációja – a srácok összedobtak egy mocskosul förtelmes death metal lemezt, ami kapásból esélyes a műfajon belül a dobogón végezni 2020-ban. A rothadó hangzástól oszló 7 darab halálhimnusz 38 percen keresztül ostromozza a lelkedet kriptafalhasító túlvilági vokállal és gusztustalul torzított death, black, illetve doom riffekkel. A műfaj vegyítések és kaotikus tempóváltások miatt az Endless Wound már az első hallgatás után megmutatja kolosszális erejét. A lidérces túlvilági hörgésekkel és agóniával teli death/doom belassulásokkal már a Spectral Voice zenéjében is találkozhattunk, így elsőre talán abba az irányba lehet belőni a lemezt. Ehhez a kellemes rohasztáshoz csatlakoznak a még testesebb és komplexebb death riffek, illetve egy réteg fekete festék.

Nekrovault – Totenzug: Festering Peregrination

A név kötelez. A Nekrovault már nevében teljes mértékében tükrözi, mi vár a hallgatóra - földalatti tárnák mélyén megbúvó csonthegyek között találja magát az ember, ahol seperc karóbahúzza a fiatal germán zenekar vérfagyasztó death metalja. A black és doom legmocskosabb elemeit felhasználva egy olyan death metal lemezt tudtak alkotni, amire azt tudom mondani, hogy valóban ijesztő. Ezek nem ép arcok, de pont ezért különleges a Totenzug: Festering Peregrination a maga kifordult módján. Karöltve a feljebb említett (és műfaijlag hasonló cipőben járó) Black Curse-szel eddig az év legelvetemültebb, legfélelemetesebb korongjait hozták össze.

Vader – Solitude In Madness

Az elpusztíthatatlan lengyel death hadigépezetet remélem senkinek nem kell bemutatnom. Peter Wiwczarek által vezetett extrém metal hadosztály 37 éve rombol és sorban állítja pályára gyilkos sorlemezeit – immáron a tizenkettedik. A zenekar első lemezük óta megtalálta a stílusát, illetve brutális hangzását és ezen szerencsére évtizedek óta nem hajlandók változtatni, aminek a megbízható Vader trademark lett az eredménye. Az új korong nyers, gyors, kegyetlen és rövid. Apró, de nagy a pusztítása – akárcsak egy nukleáris töltetnek. A Vader death metalja mindig is thrash alapokra épült és ezt a mai napig simán kihallani. Sőt az elmúlt pár évben talán jobban fókusz alá került Peteréknél az említett műfaj. A Litanyval folytatásaként emlegetett Solitude In Madnessen most sincs ez másképp. 2020 egyik dobogós lemeze!

Centinex – Death In Pieces

A svéd HM2 veterán Centinex tradicionálisan áll hozzá a zeneíráshoz, ugyanis következő sorlemezük ismét hazájuk old school death metal jellegzetességeit emeli pedasztalra. Tipikusan az a banda, akitől nem várok stílusváltást, reformálódást vagy kisérletezést. Ők hagyományőrzők és én örülök, ha azok is maradnak. Ugyan nem sok újat lehet alkotni a szóban forgó műfajban, a Death In Pieces az elejétől a végéig fordulatos és brutális, nem hagyja cserben az OSDM fanatikusokat.

Wolves Den – Miserere

A Wolves Den az Equilibrium első énekesének, Helge Stangnak a black metal zenekara, amit pár évvel azután hozott össze, hogy dobos barátjával együtt kilépett az említett folk metal bandából. Kétlem, hogy sokan ismernétek a formációt, hisz szépen elbújtak a német underground színtér mélyén egyetlen egy nagylemezükkel. Az első korong egy elég erős black metal szerzeményt volt, mely keverte a tipikus steril germán vonalat egy kis melodikus és olykor pagan jelleggel. A második fordulóra 5 évet kellett várni, amit aránytalanul hosszúnak érzek, ahhoz képest, hogy az új anyag sajnos laposabbra sikeredett, de maradt ugyanazon a vonalon, mint elődje. Ettől függetlenül megéri lecsekkolni őket, mert a maga műfajában egy jó zenekar. Aki éli a Der Weg Einer Freiheitot és hasonló tipikusan germán stílusú black eresztéseket, az füleljen rá a Miserere-re (és az első lemezre is).

Vampire – Rex

Nem hiányozhat a csomagból egy koszos black/thrash, amit jelen esetben a Vampire új lemeze a Rex fog képviselni. A svéd vérszívó brigád a 80-as évek végére jellemző sötétebb thrash hangzás előtt tiszteleg, melyet a klasszikus heavy metal és az amorfabb speed metal mérgével fecskendez be, megteremtve ezzel a saját, pincéből felmorajló penészes stílusát. Horrorisztikus riffek dupla gitárból, visszhangzó gonosz vokál és régisulis thrash és NWOBHM dobjáték.

Purtenance – Buried Incarnation

Purtenance sem egy mai formáció. A klasszikus finn vonalas death metal zenekar már 1991-ben elkezdte az old school death rohasztást Nokia városából. Olyan bandák mellett, mint a Sentenced, Demigod vagy a Rippikoulu, a korai finn death metal mozgalom egyik kiemelkedő bandája, akik egy év és egy lemez után le is rakták a fegyvert, majd 2012-ben kihantolták magukat a sírból (az akkori Awaken From Slumber visszatérő lemeznek milyen találó a címe, ugye?). A Buried Incarnation azóta a harmadik lemezük és bár a legendássá vált debütáló korong szintjét nem fogja megütni, attól még egy elég korrekt anyag lett, amiben szépen elhömpölyögtetnek a lassúbb death/doom megborulások és a kicsavaró tahó punkos death zakatolások kaotikus váltakozása.

Medicated – Descension

A végére hagytam a kakukktojást, mert ez a lemez tulajdonképpen nem feltétlenül tetszik. Ez a banda sem egy mai történet. Úgy tűnik északon a finneknél néha a metalzenészek is téliálmot alszanak, mert hogy ez a formáció 8 éve mozgolódott utoljára. Ki emlékszik még a Northerre? Miután Petri Lindros átment az Ensiferumba, a Medicatedes frontember vette át a vokál szerepét a Norther utolsó lemezén. Én speciel csak ezért ismerem ezt a zenekart és ahogy a Norther utolsó lemeze sem szólt akkorát, úgy a Medicated 2010-es EP lemezei se vágtak annyira földhöz. 8 év után viszont új erővel pörgették be újra a melodeath bizniszt és igencsak érdekes cuccal jelentkeztek. Az igazi északi proto melodic death-et gondolták újra a srácok és mit ne mondjak eléggé rizikóztak, ugyanis eléggé pengeélen táncol az anyag a sok modern megoldás miatt. A vicc az, hogy jól sült el a dolog, mert én, aki menekül a modern hangzás elől, most azt mondom, hogy eltalálták azt a középutat, amitől egyedi és friss lesz ez a leharcolt műfaj. Breakdownos, djentes megoldások is felütik a fejüket, de előbukkannak heavy/poweres és persze főleg thrash elemek is. Összességben számomra eléggé nehezen emészthető, de pár hallgatás után valahogy összeállt a kép. Ha nekem nem is lesz akkora kedvencem, bátran ajánlom modernebb vonalas arcoknak, vagy újsulis melodeath kedvelőknek.