All Them Witches - Nothing as the Ideal (2020, New West Records)

A nem ideális, ami ideális

2020. szeptember 14. - RaczUr

all-them-witches-album-art-2020-600x600.jpg
Az All Them Witches egy olyan zenekar, amit sikerült olyan tisztes távolságból figyelnem, hogy szép lassan le is tűnt a zenei horizontomról. Volt egy KEXP-es videójuk, ami rendszeresen szembejött velem, sőt abba szerintem még bele is néztem, máskülönben nem raktam volna el a zenekart az improvizatív-pszichedelik-blues-stoner skatulyába (helyesen egyébként, mert kb. ezekkel a hívószavakkal lehet őket illetni). Ez a skatulya meg igen könnyen megtelíthető, elég csak felütni bármelyik stoner rockkal foglalkozó csatornát és óhatatlanul is belefutunk egy csokorra való, ilyen stílusban mozgó zenekarra. Mégis az All Them Witches talán a legnagyobb név.

Hogy miért? A múltbéli dolgaikba nem mennék bele, mert annyira nem vagyok azokkal tisztában. Viszont a most megjelent Nothing as the Ideal egy jó apropó, hogy kicsit jobban alámerüljek a világuknak. Az alap stílus egyik rákfenéje nálam leginkább az, hogy az improvizatív pszichedelikus blues kurva könnyen utat tör magának. Hozzávalók: elég egy trió aki hallott már Jimi Hendrixet (és nem csak az All Along the Watchtower-t, meg a Hey Joe-t), de képben volt azzal, hogy volt valamikor a 90es években egy Kyuss is. Bong begyújt, és hajrá! Mehetnek a 0-3-5-ös riffek, amíg ki nem fullad mindenki, vagy újra nem kell gyújtani a bongot. Van ennek a primitív közösségi alkotásnak egy bája, és tényleg be tud vonzani, viszont a mezőny annyira feltelítődik egy idő után, hogy az egész műfaj egy nagy önismétlésbe fullad.

Kicsit ettől féltem a Nothing as the Ideal-nél is. Viszont sikeresen meglepett az All Them Witches. Persze ott van a retró hangzás, ott van az impró készség, de mégis úgy húz be magába a lemez, hogy nem hajlik át önismétlődő, öncélú időhúzásba. A nyitó Saturnine & Iron Jaw például rögtön grabancon ragadta a figyelmemet. Azzal, hogy egy Pink Floyd-ízű prog rockot kereszteztek a bluesos stonerral, valami egyedi végeredményt szült, még ha ez így leírva nem is hangzik túl érdekesnek. Viszont elég nehéz megfejtés, hogy mi az ami miatt bejött már a nyitánynál ez az anyag. Két undorítóan alulértékelt kedvencem is beugrott közben: az angol, Tool-szerű, progos Amplifier, és az amerikai stoner/post-hc fura vegyülete, az Open Hand. És ez a két banda egyáltalán nem gondoltam, hogy ezen lemez kapcsán fel fog merülni.

all-them-witches-press-photo-2020-770x470.jpg

Később sem változik nagyot a hangulata a lemeznek, bár az Enemy of My Enemy, a Lights Out nem feltétlenül lesz állandó hallgatnivalóm, korrekt rock számok, benne a fent említett progresszívitással (amit egyáltalán nem szitok szóként kell venni), a The Children of Coyote Woman folkos dala is kellemesen mászik be a fejembe. De mégis a nagyobb lélegzetvételű számok fekszenek bele a legjobban a hallójáratomba. Bár az Everest 2 percnyi gitár játéka kíméletlenül fílinges lett. Viszont az építkezést nagyon ügyesen csinálja az All Them Witches. Nincs benne az a céltalan utaztatás, hogy majd csak lesz belőle valami. A helyén vannak a hangok, és nem érzem, hogy felesleges jammeléssé fajulna a dolog.

A See You Next Fall kezdete kifejezetten para lett, de ez a mélabús, késő nyári, kora őszi sztóndult hangulat hitelesen telepszik rá. Magára a lemezre is talán ezt az alaphangulatot tudnám ráhúzni. A 41 is pl egy ilyen mélabús hangulatot hordoz, de azzal együtt reszelős gitárt is villant, és összességében az egyik legerősebb dalnak érzem a lemezről. A Rats in the Ruin pedig egy igen erős befejezést hoz. Ahogy indul, az megíródhatott volna '60 és '95 között bármikor, mint egy időt álló ballada (leginkább itt tudom ellőni azt, hogy a híres Abbey Road Studio-ban vették fel az albumot), a félidőtől meg elborul, és kiszakad a szám az érzelmek széles skáláján.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog lepni az All Them Witches a Nothing as the Ideal-lel. Baromi erős atmoszférája van, amit lehetne ilyen old-school/retró/ódon jelzőkkel illetni, de inkább illik rá, hogy időt álló. Érződik, hogy bármikor fel lehetett volna ezt venni, az ugyanolyan erővel hatna a kor emberére, és már egyáltalán nem úgy állok a zenekarhoz, hogy "jaaa, azok a fiatal post-hippi blueserek, akik begombázva szétimprózzák magukat", hanem tényleg felrakták magukat a zenei térképre. Lehet megtették már korábban is, nálam ez volt a pont, hogy kalapot emeljek a teljesítményüknek, és ennek az időt álló lemeznek.

Utóirat: A borító viszont okádék lett.

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9816198650

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum