A legújabb Mogwai egyszerre szabadulási kísérlet és beletörődés, a sötétben ébredő és onnan szétterpeszkedő fény, reményeink 2020 és 2021 között félúton, zsonglőrködés, a bukfenc és a kötél nélküli ugrás furcsa keveredése. A Glasgow-ból induló csapat több mint 20 éves pályafutása után idén februárban osztotta meg velünk tizedik lemezét, ami megjelenése után hetekig ücsörgött a brit slágerlisták élén. Szürreális rekordok? Aligha.
Ha majd pár év múlva helyére kerül (vagy elfelejtődik) minden konklúzió, az As the love continues akkor is simán 2020-2021 kapszulája marad. Szomorkás feltöltődés, összegzés és újrakezdés, kicsivel több mint egy órán át. Stuart Braithwaite (gitár, ének), Dominic Aitchison (basszusgitár), Martin Bulloch (dob) és Barry Burns (gitár, zongora, szintetizátor, ének) újra Dave Fridmann produceri jelenlétével pakolta össze a lemezt Angliában és az USA-ban, de erre a fogadtatásra - a social media felületeik alapján - maguk sem számítottak.
Pedig minden okunk megvan arra, hogy éljenezzük a legújabb Mogwai lemezt. Már az indítás, a To The Bin My Friend, Tonigh We Vacate Earth megalapozza azt a kesernyés, tipikusan Mogwai hangulatot, amiért sokan szeretjük őket, és azt a finom melankóliát ami végigkíséri ezt az albumot is. Ez a hangulat többé kevésbé velünk marad, hogy a kivételeknél azért néha kiszakadjunk és kérdőjelezzünk. Például a Here We, Here We, Here We Go Forever vagy a Pat Stains egészen szakítanak a többi dalban felépített világgal. Ez utóbbi talán a legérdekesebb felvétel a lemezen, amit jobb napjainkon új irányként, máskor meg zsákutcaként is értelmezhetünk. Ha értelmeznénk persze, de most nem értelmezünk, mert az As the love continues és a Mogwai szöveg nélküli, kicsit meztelen dalai sokkal jobban szeretik ha feldobjuk magunkat a hátukra és velük együtt sodródunk tovább.
A lemez legnagyobb erősségei között van a tény, hogy iszonyú erősen reagált az elmúlt évre és egy olyan tükröt tart fel, amibe sokan belenéztünk az elmúlt hónapokban. A Midnight Flit például a 'minden lezárt üzlet ajtaja mögött bujkáló újranyitás' dala lehetne, az ismétlődő témával, ami alig 5 perc áhítat és borongós várakozás. Mint mostanában sok minden; egyszerre kilátástalan és átalakuló.
Meg lennék lepve, ha két éven belül nem lennénk mindannyian újra szerelmesek a Ricthie Sacramentot dudorászva, a majdani sokadik fesztiválunkon. Ha a Supposedly, We Were Nightmares alatt lehunyom a szemem, már most ott vagyok. Már másodjára lépett a lábamra az a jóindulatú hústorony, aki mindig pont kitakar előlem minden jó szöget. A pólóján ott virít legalább két sör, és ebből most rám is jutott. Észreveszi, bocsánatkérőn hátrafordul - ezt most nem lehet elsunnyogni, tényleg nagyon meglökött - de mosolygok nincs baj. A fülembe lüktet a basszus, Dominic ránk kacsint 560 millió kilométerről, hibernált utunk véget ért. Nyár van, három oldalról izzadtak már össze ugyanazok, kétszer. Itt minden rendben van.
Valami ehhez hasonló lesz az As the love continues, élőben. Egymás hegyén hátán állva, ülve önt majd el minket a megszabadulás, csak még egy kicsit kell kitartani - azt mondják. A Drive the Nail hét perce is lepörög, befut a That’s What I Want To Do, Mum. A századik pedál végül meghajlítja a teret.
Aktuális kedvenc: Ritchie Sacramento
Mint a jó bor: Drive the Nail
Facebook és Instagram, Bandcamp, Spotify, Youtube
