Annak idején, amikor a Magmát hozta nekünk a Gojira, az első hallgatásra megszeppentem. Nem akarta megtalálni nálam a helyét. A korábbi lemezeik - főleg a L'Enfant Sauvage - az első kör után olyan természetességgel váltak "örök darabokká", mintha ezeken nőttem volna fel. Aztán lassan felőrölt a Magma is, annyira, hogy már jobban szeretem, mint a korábbiakat. Most itt a Fortitude és most is ezt érzem, csak még egy helyiértékkel arrébbről szól a belső kínzó hang: mi van, ha nem jön be az új Gojira?! Pedig a Gojira mindig jó. Mindig. (vö. Mastodon, Tool). Egy nappal a megjelenés és az első pár meghallgatás után Fortitude még kereste azt a bizonyos polcot.

A Fortitude, ami ugye bátorságot jelent, az juttatta elsőre az eszembe, hogy valóban bátor a francia négyes, hogy ezzel a cuccal álltak elő. Mert talán ez még nincs olyan állapotban, mint bármelyik előző lemez. De ez egy Gojira lemez. Kész van. Legfeljebb Te nem vagy még kész...

A megjelenésig már öt dal volt ismert a tizenegyből. Ezt amúgy én túlzásnak tartom - jobban szeretem a nagylemez tényleg hosszan visz magával, újdonságként hat szinte minden pillanata. Így ez a varázs sérül - legalábbis nálam.

Úgy hiszem a lassabb tempója miatt nem zabál fel elevenen az új lemez. Sodrás, húzás most is van a lemezen bőven (Sphinx, Grind), viszont a megtorpanások sokkal jobban jelen vannak. Emiatt zeneileg szaggatottabb a lemez, viszont érzelmileg, szövegvilág szempontjából sokszínűbb és gazdagabb lett. A Magma minden másodperce gyakorlatilag egy gyászmunka volt a Duplantier tesók részéről, akik akkor veszítették el édesanyjukat. A Fortitude érzelmi világa ennél sokkal szélesebb spektrumon belül mozog. Az Amazonia dal az emberi pusztítás kritikájának szinonimája a lemezen, szépen megfér a mélyen lamentáló Born For One Thing dallal, ami mellesleg nyitánynak egészen rendben van. E mellé bekúsznak azok a dallamos darabok, amik szépen elkapják az embert. Az Hold On első percei például szokatlan dallamossággal, mondhatni altatóként indul, aztán persze felkeményedik, ahogy kell és ácsolnak maguknak belőle egy klasszikus Gojira dalt, az egyik legjobbat a lemezen. De amúgy meg nehéz is választani. Mert anno azért a Born For One Thing kislemez igencsak megadta az alaphangot, talán kicsit túl sokat is szólt a fejemben, hogy elvigye az Fortitude fókuszát.

A jól megszokott gojirás házi riffek is érkeznek, ahogy kell, viszont egy negatívumot fel kell hozzak a lemez ellen. Néhány riff, téma esetén fel kellett volna tűnni a srácoknak, hogy [vótmá]... a Gojira nem az az önmásolgatós típusú zenekar. Van elég ötlet a padláson, ami be lehet illeszteni, ebben egészen biztos vagyok. Ezért néztem bambán, amikor a New Found egy echte Pantera riffel indít, vagy amikor a The Chant verzéjének énektémája szinte bitre ugyanaz, mint a Magma/The Shooting Star nótáé...

Ámde. A The Trails belassulásáról még beszélnünk kell. Mintha egy lyuk lenne a lemezen. A The Trails olyan, mintha egy klasszikus Gojira dalt nullával osztanánk. Nincs értelme. Mégis a valószerűtlensége miatt az egyik kedvencem és a hangulata iszonyat elkapott. Mondjuk aztán ahogy erre ráérkezik a Grind, az is megér egy misét.

Még mindig nem tudom, így a nyolcadik randink után sem, hogy hova fog megérkezni ez a lemez nálam. Az nem kérdés, hogy kurvajó Gojira lemezt kaptunk most is és az sem kérdés, hogy 2021 top10-es lemeze lesz, de hogy az életműben hol lesz helye, az még kérdéses. Egészen a Magma albumig azt gondoltam, hogy a Gojira is ismeri azt a varázslatot, mint pl. a Mastodon, hogy minden új lemezük csak a saját eggyel korábbival albumukkal vethető össze, mert minden más zenekar a ligájukon kívül van. Most egy pillanatra bizonytalanná váltam. A L'Enfant Sauvage-Magma átmenet ösztönös és zsigeri volt, viszont a Magma-Fortitude átmenetet ki kell agyalni, át kell gondolni. És ez egyelőre fura. Mondjuk annyira azért nem, hogy akár fél pontot is elszedjek tőlük, de azért ezt fejben megcsillagozzuk.