A név csak látszólag új. Habár a rövidítés takarhatna, mondjuk, szoftvercéget vagy pénzintézetet, valójában a The Neal Morse Band fut tovább az NMB betűszó alatt, változatlan felállással és koncepcióval. A véletlenre persze semmit nem bíztak, hiszen az album borítóján a rövidítés alatt a teljes elnevezés is olvasható. A zenekarnak ez a negyedik sorlemeze a 2012-es megalakulása óta, ami nyilván csupán töredéke Neal Morse immár több mint negyedszázados életművének – ám korántsem elhanyagolható része.

Két, egymáshoz is kapcsolódó dupla konceptanyag (The Similitude of a Dream és The Great Adventure) után ismét dupla lemezzel rukkolt elő a csapat, ezúttal azonban a számok a szövegi tartalmat tekintve elkülönülnek. Akárcsak a debütáló The Grand Experiment esetében. További összehasonlítási alapot ad, hogy az a lemez ugyancsak rövid idő alatt került rögzítésre és a felvételeket nem előzték meg komoly előkészületek – ez volt az első ilyen alkalom Morse életében, innen a cím –, ahogy most is nagyjából egy hétig tartott a stúdiózás és minden témakezdeményből ott helyben álltak össze a dalok. Hiába, a rutin és az évek…

Emberünk tudniillik a Spock’s Beardben is fő szerzőnek számított, miért éppen a saját neve alatt futó társulatban volna más a helyzet? Az ötletelésben és a kidolgozásban a teljes tagság részt vett, de a kreatív mozgatórugó maga Morse. Azon túlmenően, hogy komponál, szövegeket ír, gitározik, billentyűzik és énekel, sokat elmond róla, hogy idén februárban jelent meg a Transatlantic aktuális kiadványa, meg hát a hármas Flying Colors óta is alig két esztendő telt el (ezekben szintén Mike Portnoy dobol). Mindemellett mélyen hívő emberként kisebb-nagyobb rendszerességgel vallási témájú anyagokat hint el és a saját neve alatt kihozott produktumokból is van már jó néhány. Pályáját a Spock’s Beard-időktől napjainkig összefoglalni természetesen nem itt és nem most fogjuk, az egy külön cikk témája lehetne. A lényeg, hogy az ő munkásságában is megvannak a csúcspontok és a kevésbé izgalmas epizódok, viszont az elképesztően feszes tempó dacára az Innocence & Danger hallgatása közben sem érzem, hogy alkotói energiakészletei kimerülőben volnának.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy Neal Morse magnum opusát ünnepelhetjük, mert alkotói eszköztárának korlátai nagyon is érzékelhetők. Adott az 1970-es évek progresszív rock vonulata (Yes, Genesis és társaik), amelyből a mester kifejlesztette a saját stílusát és hangzásvilágát. Ő ebben a közegben érzi otthon magát, pláne túl a hatodik x-en, amibe simán belefér, hogy 2021-ben is felpakol a lemezre egy tizenkilenc és fél perces, majd egy harmincegy percen is túlnyúló nagyeposzt (Not Afraid Pt. 2 és Beyond the Years, ezek teszik ki az anyag második felét). Mindkettőnek megvannak a szép pillanatai, ám attól nem könnyű elvonatkoztatni, hogy az ilyen volumenű szerzeményeket / dalciklusokat illetően az imént elsorolt óriások, aztán a Rush, még később a Dream Theater, sőt Morse különböző formációi is mindent elmondtak már, ami elmondható…

Egy ennyi idő után is aktív zenész előtt voltaképp nincs más út, mint a tőle telhető maximumra törekedni nótaírás terén, ami hősünknek – nem nehéz kitalálni – az első korong összefogottabb, lényegre törően megfogalmazott tételeivel sikerült igazán. Újat itt sem nyújt, élvezeteset annál inkább. Kimondottan kedvemre való az emelkedett hangvételű Do It All Again - Bird on a Wire kettős, valamint az elmélkedős The Way It Had to Be. A Your Place in the Sun meg egyenesen az Innocence & Danger slágerszáma meglepően erős Toto hatásokkal, főképp az énekdallamok vezetésében hallom Steve Lukathert. De ezzel is mennyivel nagyobb élmény szembesülni, mint az utóbbi ki tudja hány Dream Theater albumon James LaBrie plottyadt alibi-melódiáival! Megjegyzem, nem csupán a színpompás hangszerelés kápráztat el ezekben, de az is tetszik, ahogy az énekrészeket elosztotta egymás között a tagság.

Érdekes színfolt a Simon & Garfunkel-féle Bridge Over Troubled Water feldolgozása, amely egyben a Yes előtti főhajtásnak is tekinthető. Ők ugyanis annak idején a duó America nótájához nyúltak hasonló felfogásban. Azt azért hozzáfűzném, hogy a brit legenda lényegesen többet tett hozzá az eredetihez a saját verziójával, nem pusztán progos köntösbe öltöztette azt.

Szóval a fű zöld, az ég kék, Neal Morse bátyánk pedig leszállított egy újabb régi vágású prog rock dalgyűjteményt. Aki szívesebben marad az általa kijelölt kényelmi zónán belül (vele együtt), annak kötelező anyag, más szempontból leginkább csak korrekt.