A Death Has Spoken zenekarnév a képviselt műfajt illetően önmagában is árulkodó, a stílszerűen november 1-én megjelent Call Of The Abyss címe és borítóképe pedig végképp egyértelművé teszi, hogy milyen jellegű muzsikába futottunk bele. Két irányzat jöhet szóba, a doom és a death metal. Pontosan erről is van szó, sőt mindkét műfaji jelző ráhúzható a lengyel csapatra, azaz a kilencvenes évek elején angol földön szárba szökött doom/death metal a választott műfaj.
Természetesen már lehet is csípőből sorolni a zenekarokat, kezdve a Paradise Lost, Anathema, Cathedral nevekkel, megemlítve a német Crematory és a svéd Tiamat korai időszakát, illetve az Opeth kezdeti dolgait. A 2017-ben alakult Death Has Spoken a lengyel egyetemi városból, Białystokból indult. Az alakulás évében meg is jelent a Fade című bemutatkozó korong, mely a szerzői kiadásból kifolyólag még az underground körforgásába sem igazán került be. A tavalyi három dalos split anyag, melyen a csapat a honfitárs Sun No More és Tankograd társaságában egy új szerzeménnyel szerepelt, szintén kiadói háttér nélkül vált elérhetővé. Ebből eredően magam sem ismerem ezeket a kiadványokat.
A fiatal, ebből kifolyólag kellően lelkes Ossuary Records viszont a csapatot leigazolva most a lehetőségeihez képest megnyomta a promóciót, így a Call Of The Abyss már bekerülhet a kelet-európai underground forgatagába. A Nightwish: Oceanborn lemezének és a Peccatum: Lost In Reverie-jének sajátos hibridjeként jellemezhető borító egyébként egy kifejezetten jól sikerült lemezt rejt magában. A lengyel négyes elkerülte a választott stílusra oly gyakran jellemző terjengősség csapdáját, a dalok az ének nélküli Wildernesst leszámítva ugyan kivétel nélkül hat-hét perc körüliek, de a lemez csak hét szerzeményt rejt, így az egészséges háromnegyed órán belül sikerült maradni.
A lassan hömpölygő címadó tétel nyitja a lemezt, mely nyomban láttatja is, hogy a lengyelek esetében a death jelző javarészt a vokálokra értendő, a zenei alapokban többnyire nyoma sincs ennek a műfajnak, a muzsika ugyanis leginkább vegytiszta doom. A Karol Pogorzelski énekes/gitáros vezette alakulat hajlamos belefeledkezi a témákba, és hosszasan merengeni, ezt viszont ötletes riffekkel és többnyire egyszerű, de hatásos gitárdallamokkal teszik. Már az első szerzemény levezető dallamai is ebbe az irányba tendálnak. A Lurking Fear rövidebbre vett bevezetője zeneileg akár egy korai Candlemass darab is lehetne, a jellegzetesen búgó, alkalmanként lélekharangként konduló hathúrosokkal, Karol és a másik gitáros Marcin Grygoruk jóvoltából. Karol mély, öblös hörgése adja a Nick Holmes (Paradise Lost) párhuzamot. A záró sludge-os témákról pedig a Crowbar is eszembe jutott. A Woe a lemez legeltaláltabb darabja, a dal hét perce ötletek garmadáját vonultatja fel. A Wilderness instrumentális közjátéka kettéválasztja a lemezt. A következő három dal, a Crawling To The Tomb, az In Vain és az Under The Flame esetében a mérleg nyelve már eltolódik a funeral doom irányába is, a hangulati mélypont (már amennyiben ennél a muzsikánál helyénvaló ez a kifejezés) a Crawling To The Tomb.
A Death Has Spoken második nagylemeze csak idézőjelben tekinthető a zenekar újabb életjelének, hiszen ebbe a bánatverte lemezanyagba nemhogy az élet, hanem még csak némi fény sem szűrődött be. Hangulatzeneként viszont teljesíti a magára vállalt küldetést.
