Az idei év első újdonsága számomra az amerikai Underoath legfrissebb lemeze a Voyeurist. Valamilyen oknál fogva eddig elkerültük egymást a zenekarral pedig már 1997 óta nyúzzák a húrokat kisebb-nagyobb szünetekkel. Na, de vajon szűz füleknek remek kezdés-e ez az album? A tovább után erre keresem a választ.

Az Underoath zenei stílusát tekintve metalcore, post-hardcore, illetve amikor utánuk olvas az ember olyan szép kifejezést talál velük kapcsolatban, hogy keresztény identitásúak. A Voyeurist  a 9. albumuk, a legutolsó megjelenés óta már 4 év telt el,és azzal egyidőben a zenekar a keresztény vonalat le is vetkőzte magáról. Mivel régi együttesről van szó akik bezsebeltek jó pár sikert, így biztos vagyok benne, hogy sok fiatalban mély nyomot hagytak az évek alatt és sokan várták már az új lemez megjelenését. 

Na de milyen lett az új lemez? Nekem az első gondolatom az volt vele kapcsolatban, hogy rövid. Egyik pillanatban még az első számnál jártam majd amikor "pár perccel később" ránéztem a lejátszóra már az utolsó előttinél jártunk. 38 perc egy pillanat alatt elszaladt. Ám ez egy jó jel is lehet.

Az első dal a Damn Excuses címet kapta és amolyan ugorjunk fejest a mély vízben hangzással indít, nyers metalcore amely arra, hogy felkapja a hallgató a fejét, tökéletes. Ebben a dalban a srácok minden érzelme és múltja bele került. A szám lényege az, hogy bár keresztény zenekar voltak, de a gyülekezetek és talán a vallás is annyira kifordult magából, olyan önző lett, hogy már nem tudnak azonosulni ezzel. Csalódás és düh...átkozott kifogások...

A Hallelujah cím oly gyakori, mint égen a csillag kicsit talán már unalmas is, de egész kellemes dal rejtőzik most mögötte. Az előbbi nyers hangzás után most egy dallamosabb számot kapunk. Éles váltás meg kell vallani. Az ének finom, érzelemdús, de mindig ott van a lehetőség a kitörésre. Mindezt a határtáncot a gitárjáték szépen végig kíséri. Illetve a dalban állandó helyet kapott egy kis kórus hangzás is amely már-már templomi hangulatot kelt. 

Az I’m Pretty Sure I’m Out Of Luck And Have No Friends tudja , hogyan kell libabőrt kelteni. A dal egy ismétlődő, megválaszolatlan segélyhívással kezdődik közben a háttérben egy olyan dallam szól amelyről nekem akarva-akaratlanul a Resident Evil hangulata jutott eszembe.  Aztán ha az ember elindítja a hozzá készült videóklipet egyből a 90-es években találja magát. Kinek hiányzik a VHS élmény?

Ha már VHS élmény! Eddig csak hallgattam a dalokat, nem is néztem klipet hozzájuk. Bár utólag belegondolva  a borító is már árulkodó volt, de 2-3 a lemezhez készült videóba belenézve jön rá az egyszerű hallgató, hogy ez bizony az album védjegye.

A Cycle mellett nem szabad elmenni ugyanis azon túl, hogy ennél a dalnál visszatér az album a kőkemény hangulathoz, még egy Ghostemane közreműködésnek is fültanúi lehetünk. Nehéz riffek, kemény dobjáték. Kell ennél több egy ütős dalhoz?

Az 5. dal a Thorn amely nekem a legjobban bejött a lemezről. Ismét egy lágyabb, dallamosabb track, amely elragadta a szívem. Talán a szöveg miatt , mert én sem éreztem magam jó ideje normálisnak.  A Thorn után sem tép a húrok közé a zenekar, sőt a (No Oasis) már-már ki is lóg teljesen a finom dallamával. Szinte suttogásnak hat a dalt végigvezető tiszta ének és egyszerű hangszerjáték, egyfajta albumközi szünetnek is lehetne nevezni ezt.

A Take A Breath és a We're All Gonna Die egy pimaszabb vonalat követ, felébresztenek minket. A zenekarral ismerkedőknek biztosan ezt a két dalt javasolnám. Pörgős, vad dalok lettek amely a jelenlegi metalcore vonalba talán remekül beleillik. 

Ha már szó volt ismert dalcímekről akkor itt van az utolsó előtti dal a lemezen amely a Numb nevet kapta. Bevallom elsőre haragudtam érte. Nem tehetek róla, de a Linkin Park számomra örökre kibérelte magának ezt a dalcímet. Amúgy nem lett rossz a dal, talán az elektronikus hangzás miatt vagy mert tényleg nekem van egy beidegződésem, de kicsit talán hasonlít is a hangzás az LP-ra.

A záródal, a Pneumonia amely a lemez legjobban sikerült száma. Írtam, hogy rövidnek hat a lemez, na az emiatt a dal miatt van ugyanis a 38 perc 43 másodperces albumhosszból 7 perc 12 másodpercet ez a dal foglal el. A dal nagyrészt merengő, lágy már-már altató hatású. Azonban túl jó ahhoz, hogy elaludjunk rajta. Olyan mint egy utazás a holdfényben egy folyón. Megtalálhatóak a dalban az ambient drone stílus jegyei amellyel nem sűrűn találkozni ilyen lemezeken. Mondhatnánk, hogy kaptunk egy kellemes lezárást, de az utolsó percben a lemez összes energiáját ránk zúdítja az Underoath, rávéve arra, hogy ne hagyd ott a zenekart hanem folytasd a dalaik felfedezését.

Összességében véve tetszett az album, egy percig sem unatkoztam. 10 dalból 3 azonnal az egyik zenei listámra  került így nyugodt szívvel adok egy 4-es értékelést a lemezre.