A stockholmi színtérről a nagy többségnek a kilencvenes évek elején népszerűsége csúcsán volt „lánccsörgetős” death metal jut elsőként az eszébe. Az akkori időszakot az Entombed, a Dismember, az Unleashed, illetve a Grave zenekarok nevei fémjelezték. A svéd fővárosban ezzel az irányzattal szinte párhuzamosan formálódott egy másik alműfaj is, a dallamos black/death metal, melynek képviselői csak néhány éves késéssel tudták megjelentetni bemutatkozó lemezeiket.
Az utóbbi zenekarok egy része (pl. a Dawn, illetve maga az Unanimated is) csak egy szűkebb kör emlékezetében maradt fenn, ebből a mezőnyből tényleges áttörést csak a Dissection tudott elérni az 1995-ös Storm of the Light’s Bane-nel. Az 1988-ban alapított Unanimated a hőskorban szintén két lemezt tudott összehozni, azonban Jon Nödtveidtékkel ellentétben nekik a második korongra nem jött össze egy Nuclear Blast szerződés, mindkét Unanimated anyag a nem túl életerős No Fashion színeiben jelent meg, és nagyobb hullámokat egyikük sem kavart.
Az előnytelen háttér mellett a dolgok alakulásában az is közrejátszhatott, hogy a Johan Bolin gitáros és Micke Broberg énekes hátán vitt zenekar a többi muzsikusnak csak afféle oldalági projekt volt. A szintén alapembernek tekinthető Richard Cabeza bőgősnek főállásként ott volt ugye az akkoriban jól pörgő Dismember, Jonas Mellberg gitáros a Theli lemez előtt csatlakozott a Therionhoz, Peter Stjarnvind dobos pedig párhuzamosan a Merciless ütőse is volt. Az Unanimated történetének végére 1996-ban került pont.
Az ezredforduló utáni újjáalakulási hullám a svédeket is újra előcsalogatta, a tényleges visszatérésre a 2009-es In The Light of Darkness című harmadik lemezzel került sor. Azóta takaréklángon működnek, a címben szereplő negyedik lemez végül december elején jelent meg, impozáns digisleeve csomagolásban. Az öregek a címadóval rontanak a hallgatóra, mindenféle felvezető nélkül egy gyors témával indítják a támadást. Az Unanimated mindig is változatos tempókban gondolkodott, ez most sincs másképp, már a címadóban is variálják a sebességet a középtempók és a hóviharszerű tipikus északi darák között. A Seven Mouths of Madness szintén metsző blackes riffekkel operál, a kvázi refrén viszont ebben a zenei közegben szokatlanul ragadós. A főnök Johan Bolin és a zenekarban az Annihilation EP-n debütált Jonas Deroueche gitárjaiból szüntelenül áradnak a fekete riffek. Természetesen újdonságokkal, oda nem illő témákkal egyikük sem huzakodik elő, a meglévő arzenálból azonban szembetűnő plágiumok nélkül gazdálkodnak. A hangulatfokozó felvezető után érkező As the Night Take Us egy egyenesebb vonalvezetésű, a középtempókra épülő súlyosság, még a The Devil Rides Out gyors, de a dallamokat sem nélkülöző skandináv black metal, a kilencvenes évek közepének miliőjét megidézve. A Victory In Blood központi tétele a Demon Pact (Mysterium Tremendum), melyet egy alig egy perces külön intro vezet fel a dallamos énektémára, akusztikus hangszínekre építkező With a Cold Embrace képében.
A Demon Pact akár az Unanimated névjegykártyája is lehetne, féktelen, forrongó black metal, kellően recsegős, de nem kásás, kátránytengerbe merülő agresszió. Anders Schultz sokoldalú játéka talán itt a legszembetűnőbb. Az Unleashed dobosa itt teljesen más témákat üt, az anyazenekara vegytiszta death metaljától totálisan eltérő megszólalással. A kontrollált zenei káoszba fulladó végkifejlet után pedig lassan kibontakozva indul is a következő roham, a nagyszabású, remekül felépített XIII képében. Az Unleashed kapcsolat nem merül ki Anders játékában. A virtuális produceri székben ugyanis a zenekar mellett az Unleashed egyik hathúrosa, Fredrik Folkare ült, aki az előbb említett nótában egy gitárszólóval is hozzájárult a végeredményhez, mely szokatlan helyen, az akusztikusra vett középrészt követően bontakozik ki. A Dismemberes Richard Cabeza négyhúrosának természetesen csak statisztaszerep jut ebben a műfajban, témái sokszor eltünedeznek a masszív gitárfal mögött.
Anélkül, hogy belemerülnék az összes dal legapróbb részleteibe is; fenntartások nélkül kijelenthetem, hogy a Victory In Blood egy az aktualitásokra, a korszellemre immunis, hiteles stílusgyakorlat a dallamos svéd black/death metal makacs veteránjaitól. A szövegek a szokásos vallásellenes, okkult témákat boncolgatják, a grafikai háttérért felelős, a zenekarhoz hasonlóan méltatlanul kevéssé ismert Daniel Valeriani pedig ontotta magából a témához illő illusztrációkat, melyekkel zsúfolásig pakolták a bookletet. Újdonságokat tehát nem itt kell keresni. Az Unanimated háza táján 1995-ben megállt az idő, ez viszont ebben a zenei világban erénynek tekintendő. A Century Media színeiben pedig végre a háttér is adott ahhoz, hogy a svédeket a színtéren az általuk rég kiérdemelt helyen kezeljék.
