Ha ez a lemez nem a progresszív rock/metal muzsikákra szakosodott vezető európai kiadónál jelenik meg, sosem találkoztam volna a Toundra nevével. Ennyit arról, hogy mára a kiadói háttér elveszítette a jelentőségét. A Toundra – bár a zenekar nevéből homlokegyenest mást következne - egy spanyol négyes, mely olyan muzsikában utazik, ami nálunk (is) a periféria legszélén leledzik. Arról a fajta énekmentes post-progresszív rock/metal keverékről van szó, aminek ugyan megvan a maga szűkreszabott tábora, de sosem lesz a szélesebb közönségréteg favoritja, sőt a többség tudomást sem hajlandó venni róla.
A január közepén megjelent Hex már a hispánok hetedik nagylemeze Toundra logó alatt, 2016-ban egyébként egy átmeneti névváltoztatáson estek át és kihoztak egy további sorlemezt is, Exquirla néven. Érdekesség, hogy a spanyolok az első négy korongjukat Led Zeppelin-módra római számokkal számozták, és első ízben csak az ötödik album kapott tényleges címet. A tekintélyes diszkográfia ellenére kétlem, hogy a harmincas éveiket taposó figurák az Inside Outtal köttetett kontraktus nélkül ki tudtak volna lépni a nemzetközi terepre.
A zene egyébként talán épp a nemzetiségükből adódóan jócskán hordoz magán egyéni jegyeket is. Kétségtelen, hogy a Toundra egy olyan műfajban alkot, melynek keretei bő egy évtized óta szilárdak, de egyes témáknál konkrét zenekarok nevei mégsem sejlettek fel előttem a háromnegyed órás – tehát maximálisan hallgatóbarát terjedelemben megfogalmazott - album lepörgetésekor. Instrumentális cuccról lévén szó, sorvezetőként nehéz bármilyen gondolati szálat előhívni a CD kapcsán. A kiadói információs lap mindenesetre ad némi támpontot a grafikai koncepciójában a Pink Floyd: Animals lemezének borítóképét megidéző Hex értelmezéséhez.
Röviden és lényegre törően az egyéni jellemfejlődés gondolata áll a koncepció hátterében, kezdve a gyűlölettel, a megbékélés irányába haladva, érintve a szociális darwinizmust, illetve a spanyol polgárháború témakörét is. Dalszövegek hiányában úgy gondolom, felesleges mélyebben beleásni magunkat a fő dalszerző, Esteban Girón gitáros fejébe, mivel az éneknélküli zene úgyis a hallgató, a befogadó személyétől függően fog kiteljesedni, feltéve, ha eléri a kitűzött célját.
A két jól elkülöníthető részre osztható hanganyag a három tételre bontott, huszonkét perces El Odio (Hatred) című dalfolyammal indul. A CD második felében pedig négy önálló fejezet kapott helyet. A Toundra zenéjében a billentyűs hangszereknek, azaz a szintetizátoroknak és a zongorának kiemelt szerep jut. A basszusgitáros Alberto és Esteban társa, a másik hathúrosért felelős David is hozzájárulnak az összképhez a különféle szintetizátor hangzásokkal. A zene azonban az album első félidejében eredendően post rock, néhol metal. A spanyolok hajlamosak elmerengeni egy-egy téma felett, de esetenként beleborulnak a riffekbe is. Elismerem, hogy ezek tipikus post rock stílusjegyek, azonban visszatérő motívum náluk, hogy míg az egyik gitár belefeledkezik a riffek adagolásába, addig a másik hathúros tipikusan dél-európai dallamokat játszik. Talán ez utóbbi jellemző és az időnként visszatérő dallamok adják a leginkább egyéni ízét a Toundra muzsikájának.
A zenészek jó érzékkel kerülik a technikai bemutatókat, alkalmanként mégis meglehetősen sűrű a muzsikájuk, például a fentebb már emlegetett El Odio második epizódjában. A négy önálló tétel első darabja, a Ruinas a progresszív metal irányába mozdul el, az ütős, Alex játéka és dobjainak hangzása itt kísértetiesen idézi Mike Portnoy dolgait. A La Larga Marcha és a Watt című szerzeményekben is a progresszív jegyek a dominánsak. A zenefolyamot pedig a FIN félakusztikus levezetője zárja.
A Toundra kapcsán akarva akaratlanul nem említettem zenekarneveket, az a maroknyi hallgató, aki itthon ebben a post-progresszív, mindezek tetejében ráadásul énekmentes rock/metal zenei közegben mozog, bátran tehet egy próbát a Hex című koronggal. A nagy többség pedig a leírtaktól függetlenül - sajnos - úgyis kizárja az életéből ezt a zenei világot.
