Igazán különleges lemezzel jelentkezett Dave Grohl, a Foo Fighters főnöke. A Dream Widow egy fiktív zenekar, és extrém metalban utaznak. A cím nélküli albumuk egyszerre horrorfilmzene, stílusgyakorlat, és egy kicsit paródia is. Elég zavaros? A lapozás után tisztába tesszük.
Általános vélekedés, hogy Dave Grohl jófej, a zenekara menő, van egy csomó celeb haverja, és különbenis mindenki szereti. Én abba az öt százalékba tartozom, aki nem rajong érte feltétel nélkül, ami nem jelenti azt, hogy ne ismerném el az érdemeit, sikereit. Valójában semmi baj vele, csak olyan, mint a stréber tanuló az iskolában, valahogy irritáló. Innen indultunk a Dream Widow anyaggal, vagyis volt némi ellenszél a részemről. De megígértem, hogy tisztázom, mi is ez a zenekar, jöjjön egy rövid eredettörténet.
Ott kezdődött, hogy Dave horrorfilmet szeretett volna forgatni, és ki is dolgozta annak történetét. A filmben zenekara, a Foo Fighters is megjelenik, ők saját magukat alakítják, a főszerepet pedig Dave magára osztotta. A filmet azóta bemutatták, a címe Studio 666, a műfaja horror-vígjáték. A története szerint a Foo Fighters aktuális lemezét egy baljós házban berendezett stúdióban készül felvenni, de nem igazán haladnak a melóval. Amikor Dave lemegy az alagsorba, ott megtalálja a Dream Widow lemezének felvételét, ami 25 évvel korábban ugyanebben a stúdióban készült. A stúdiózás akkor vérfürdőbe torkollt, a Dream Widow énekese sorban kinyírta a zenésztársait. De nemcsak a lemezanyag maradt hátra, a zenészek szellemei azóta is a házban kísértenek. Jól meg is szállják Dave-et, aminek következtében ő is szép sorban kivégzi a kollégákat. Számunkra nagyjából ennyi fontos a film történetéből. Dave-ben azonban annyira buzgott a kreativitás, hogy elkészítette a filmben szereplő Dream Widow zenekar lemezét is, vagyis azt, amit a karaktere a pincében megtalál. Ez már duplán meta, mert nem elég, hogy a Foo Fighters saját magát eljátszva megjelenik a filmben, de a valóságban soha nem létezett Dream Widow lemeze most „igaziból” is megjelent.
Akkor vissza a valóságba, nézzük, milyen lett. A Dream Widow nem olyasmi zenét játszik (játszott), mint a FF, hanem jó gorombát, ami talán a thrash metalhoz áll legközelebb. A cím nélküli lemez tehát valójában egy stílusgyakorlat, Dave megpróbálta elképzelni, milyen lehet egy underground thrash banda lemeze a 90-es évek közepén. Végülis, ha Bryan Adams írhat musicalt, akkor miért ne?
Ha egy gyanútlan hallgató csak úgy idetéved a Foo Fightersre rákeresve, jócskán meg fog ijedni az Encino című nyitódalt hallva. Ez ugyanis egy másfél perces deathrash cséplés, rikácsoló énekkel, a korai Slayert idéző riffekkel. Kicsit olyan ez a dal nekem, mint a TV-híradó: ha képesek vagyunk meglátni benne a humort, akár szórakoztató is lehet, és csak reméljük, hogy nem gondolták komolyan. Sokakat el fog riasztani, ugyanakkor jó, hogy nem puszta fanservice a lemez.
A következő Cold nagyon más, de nem kevésbé súlyos. A sűrű, zsíros riffek szinte folynak, miközben az ének hol szegény Layne Stayley-t idézi, hol Mille Petrozzát. Ez már egy rendesen összerakott ötperces szám, gitárszólóval, emlékezetes, nem mellesleg jó nyomasztó refrénnel.
A March of the Insane megint más területre merészkedik: kapkodós, germán jellegű thrash metal kiabálós énekkel. Igaza volt szeretett főszerkesztőnknek, igazi vegyesfelvágott ez a lemez. Ennek a nótának van a legkarakteresebb riffje, de itt jön ki az is, hogy Dave hangja elég soványka ehhez a műfajhoz: gazdagon effektezték, de mégsem az igazi. A The Sweet Abyss a Cold-hoz hasonló jellegű, a súlyosságát nem a tempó vagy a hangzás, hanem a nyomasztó atmoszféra adja.
Ezzel le is futott a lemez első fele. Ha ez vegyesfelvágott volt, nem is tudom, mit mondhatnék a B-oldalra. A második négyes kísérletezősebb, helyenként lazább is. Az Angel with Severed Wings például egy szinte táncolható ütemmel indít, a refrén is könnyed, és csak fülhallgatóval jön elő, hogy a háttérben egy második, black metalos énekszólam is van. Vicces, hogy a refrén úgy hangzik, mintha azt énekelné, hogy angel with seven wings – a hétszárnyú angyal, hehe.
Mi nem volt még? Tényleg, punk! A Come All Ye Unfaithful pótolja ezt a hiányosságot, leszámítva, hogy 5 percnél is hosszabbra nyújtották. A Becoming a 80-as évek sötétebb zenéit idézi, elsőre a Venom neve ugrott be. Zeneileg változatos, tele tuti riffekkel, váltásokkal, bár ezt is túlhúzták, 7 percnyi nafta azért nincs benne. Talán Dave nem akarhatott túl rövid lemezt, és néhány dalhoz írt egy-egy indokolatlanul hosszú intrót vagy átkötést.
A végére tették a legfinomabb falatot, a 10 percnél is hosszabb Lacrimus dei Ebrius-t. Mondjuk ebből az első másfél perc egy intrónak szánt zaj-effekt, de mindegy is. Dave itt tiszteleg minden súlyos zenék ősatyja, a Black Sabbath előtt, bátran szemezgetve Iommi mester legjobb riffjeiből. Úgy három perc táján szinte várjuk, hogy orrhangon elkezdje énekelni a „Revolution in their minds the children start to march…” szöveget, de csak nem érkezik, sőt: az egész dal instrumentális. Javarészt a Sabbath/Trouble irányt tartja, csak a vége felé van csak egy kis lebegős rész, ami a Tiamat csodálatos Wildhoney lemezét idézi. (Vagy ezer éve nem hallgattam, elő kéne túrni azt is.)
Nos, ennyi volna a Dream Widow lemez, aminek igazából nemcsak a műfaji, de a technikai besorolása is bonyolult. Van, ahol EP-ként hivatkoznak rá, máshol rendes albumként. 8 dal 42 percben, számomra ideális lemezhossz, de az is igaz, hogy a Spotify rendszerében egy egyszámos előzetes is albumnak minősül. Hát így legyünk okosak. A stílusát meg se próbálom felcímkézni, az előző néhány bekezdés igazolja, hogy ez szinte lehetetlen. A borító mindenesetre megtévesztő, komolyabb belezésről, vagy a Slayert idéző vadságról szó sincs, Dave mégsem tudott teljesen kibújni a bőréből.
Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy az egész lemez egy Dave Grohl egotrip. Most épp ahhoz támadt kedve, hogy a horror-vígjátéka mellé egy súlyosabb metal-lemezt is készítsen, és megvan a hátszele hozzá, hogy ezt el is juttassa az emberekhez. Még ha nem is válik minden arannyá a kezei között, úgy gondolom, kár lett volna kihagyni ezt az albumot. Pont egészségesen egyensúlyoz a hobbista szórakozás és a komoly kiadvány között. A hangzás például nincs a végletekig polírozva, néhol a dob olyan, mintha uzsonnás dobozokon játszanának, mégis korrekt. Nem összecsapott munka, de nem is veszi túl komolyan magát, és ez rokonszenves.
Ezek a dalok nem az örökkévalóságnak szólnak, de lássuk be: egy ideje már a Foo Fighters dolgai sem. Dacára a háttérsztorinak, a Dream Widow nem olyan, mint egy bármilyen zenekar adott albuma, ahhoz túlságosan eklektikus. Láttuk, hányféle stílus jelenik meg rajta, nem beszélve a legalább négyféle énekhangról. Dave sikeresen vette a saját magának állított kihívást, és nem vallott szégyent. A színvonal egyenletes, a dalokat jó hallgatni, sok olyan „komoly” lemez van, ami gyengébb nála. Mi pedig találgathatjuk, mi lesz a Grohl-művek újabb produktuma: szakácskönyv, NFT az óvodai rajzaiból, oldalkocsis motorkerékpár – semmi sem kizárt. 
Végül hadd említsem meg, hogy a svéd Amon Amarth is készített egy stílusgyakorlat EP-t. A címe Under the Influence, és 4 legendás banda stílusában írtak hozzá egy-egy dalt. És persze ott van a Lordi monstre kiadványa, a Lordiversity, ami hét lemezen hét különféle műfajt vonultat fel, bár kétlem, hogy azt bárki valaha végig bírta hallgatni.
