Az extrém metalban meglehetősen szokatlan jelenség, hogy épp a dobos viszi a hátán a kompániát. A Monstrosity Lee Harrisonja mellett így hirtelen csak a Necrophobic vezére, Joakim Strener jut eszembe, aki az alapítástól kezdve kormányozza a svéd black/death metal gépezetet. A Slayer: Reign In Bloodjának legendás nótája után elnevezett stockholmi ötös régi bútordarab a mezőnyben. A nyolcvanas évek végén indult formáció talán épp a folyamatos tagcseréknek köszönhetően nem került be a kontinens extrém metaljának első vonalába, a második ligában azonban megingathatatlanul ott vannak.
Sterner már számtalan muzsikussal dolgozott együtt az elmúlt harminc évben, utólag végigtekintve a zenekar hosszúra nyúlt pályáján, mégsem figyelhető meg a megingás legcsekélyebb jele sem. Fanatizmus. Más észszerű magyarázat nincs arra, hogy az öreg már kilenc lemezt kalapált fel a Necrophobic logója alatt. A Hrimthursum nem egy újdonság ezek sorában, hanem az akkor épp négy fős felállásban működő banda ötödik korongja volt, és eredetileg szinte napra pontosan tizenhat éve látott napvilágot. Jelen írás apropóját pedig az szolgáltatja, hogy a Sony Music érdekeltségéhez tartozó Century Media Records február közepén CD és LP formátumokban ismételten megjelentette ezt az underground kordokumentumot.
2006 környéke meglehetősen zavaros időszak volt az északi metal undergroundban, Children Of Bodom, In Flames, illetve Hammerfall klónokkal, valamint a pagan metal irányzat is ereje teljében volt. Sterner azonban továbbra is tisztán látott a zavarosban, a Necrophobic tehát maradt a már jól bejáratott black/death vonalon. Elég egy kósza pillantást vetni a borítóra, és a Nifelheimes Erik Gustavsson által elkövetett grafika láttán szinte már halljuk is a muzsikát. A Necrophobic mindig adott a külsőségekre, hiszen a svédek a death metalt minden korszakukban black metalos fűszerekkel, és a fekete fém irányzatra jellemző körítéssel tálalták. A Hrimthursum időszakában az arcfestést ugyan átmenetileg elhagyták, a logó és a borító azonban maradt ezen a csapásvonalon (lásd még: Naglfar, Dissection, illetve Unanimated).
Az ötödik album a maga közel egy órára rúgó menetidejével messze az addigi leghosszabb Necrophobic anyag volt. A négyes ugyan nem ment át epikus irányba, a daluk azonban némileg bővebb lére lettek eresztve. Sterner társai ebben az időszakban a kisebb kitérők után manapság is a bandában játszó Sebastian Ramstedt és Johan Bergeback gitárosok voltak. A fronton pedig az a Tobias Sidegard énekes/basszusgitáros állt, aki maga is bő húsz évet húzott le a csapatban. A dalszerzésből valamennyien kivették a részüket, a Hrimthursum mégis egy egységes anyag, a svédek a dinamikai váltásokra építették fel a szerzeményeiket. Egy-egy dalon belül is a tempók széles skáláját vonultatják fel, színfoltként épp úgy akadnak epikusabb, az északi doom bandákra jellemző részek, mint gyors tekerések. A dalszövegek persze jórészt kimerülnek a szokásos vallásellenes kirohanásokban, és a kereszténység ostorozásában. Lelkük rajta. A Hrimthursum nem forgatta fel a színteret, sőt még a saját mezőnyében sem vált hivatkozási alappá, ettől függetlenül nemcsak a maga időszakát, tehát a kétezres évek első évtizedét idézi fel, hanem mélyen a kilencvenes évek közepén gyökerezik.
A svéd zenekarokhoz köthető death/black metal hívei ma is elégedetten fognak hátradőlni, ha elindítják ezt a másfél évtizedes hangorkánt. A Century Media értékmentő tevékenységének hála, most újra elérhető ez a napjainkban már csak komolyabb utánajárást követően felkutatható korlenyomat. Ahogy maguk is mondták: I Strike with Wrath!
