Lehet én vagyok az "öreg", de öt ilyen frankó zenekart, mint a Hinayana, a Wolfheart, a Borknagar, az Insomnium és a Moonspell, igen bátor húzás összerakni egymás után, hiszen ki ne akarná mindet végighallgatni a műfaj ezen irányának kedvelői közül? Kemény estén vagyunk túl, kérem szépen! Talán túl keményen is!
Nem mondom, hogy nem voltam kicsit letört, amikor az eredetileg tervezett My Dying Bride kikerült a képből (úgy jött a helyükre az Insomnium), de úgy voltam vele, hogy így is lesz mit nézni, hallgatni, megéri majd elballagni a Barba Negra kisszínpadához, azaz az egyelőre még a tizenegyedik kerületben lévő sátorhoz. Itt bent nem is tudom, mikor voltam utoljára, talán akkor, amikor a Batushka és a Belphegor telítette meg tömjénnel és vérrel a helyet. Ennek most nincs jelentősége, így is ismerősként toppantam be a helyre, ahol első és becses, megszokott feladatom a merch felmérése volt. Szar a forint, így az árak sem voltak a legbarátibbak, de mit tudunk tenni? a Választék legalább magáért beszélt! Viszont hogy ilyen szintű zenekarnál, mint a Borknagar, csak KP-val lehetett fizetni, sőt konkrétan csak a Moonspellnél volt terminál? Még jó, hogy a RockStationtől nagyobb létszámban vonultunk ki, így tudtam lejmolni egy lemezrevalót - amit a zenekar készségesen dedikált is! Ez viszont hatalmas respekt (mind a kölcsönért, mind a szignókért, haha)!
A program ahogy elvárható is egy ilyen szintű turnénál, takkra pontosan ment, erre nincs is miért külön kitérni. Ami viszont meglepett, hogy már a nyitó Hinayanánál is milyen szép, mondhatni érthető volt a hangkép. Az austini zenekar - ha valaki nem ismerné őket - a jóféle, tömény, őrlő, mégis szaftos dallamokkal operáló death-doomot tolja, ami nekem közel áll a szívemhez, egy ideig igen sokat hallgatóztam ebben az irányban. Azóta sem vetem meg, csak alapvetően másfelé kanyarodtam. A srácoknak mindössze negyven perc jutott, viszont abból mindent kisajtoltak, amit lehet, ráadásul a közönség nagy része ott volt már, mire elkezdték a szettet. Ha jól tippelek, a későbbi maximum hatvan százaléka biztosan. Meg is érdemelte a kvintett, különösen koncerten nagyon tud hatni ez a fajta zene. Azt hiszem, itthon is többet fogom elővenni a dalaikat.
A Wolfheart sem az a fajta csapat, akiket nagyon be kellene mutatni, főleg azoknak, akik például ezt a beszámolót olvassák. A finnek technikás pusztítása - nem hittem volna, de - abszolút jól esett az őrlés után, igaz nekik is csak egy előzenekari helynyi idő jutott. Nem mondom, így is rendesen kisajtoltak mindent a nagyérdeműből, ahogy szokás, náluk is a legújabb lemez, a King Of The North dalai kerültek elő. Hogy, hogy nem, de itt kezdődött el az, amit az idő haladtával egyre inkább megfigyeltem az este folyamán: lehet, hogy rosszul helyezkedtem (megesik), de mintha sorra, az idő előrehaladtával mintha egyre inkább romlott volna a hangzás összképe. A Wolfheartnál kis idő után orvoslódott a probléma, de esküszöm, ilyen szempontból a Hinayanát tudtam egyedül maradéktalanul élvezni. Mindegy is, itt még nem okozott komolyabb problémát a dolog, talán a főének volt egy kicsit hangosabb a kelleténél. De nem zavaróan. Itt is vitt a lendület, nagykanállal zabáltam minden dalt, de igazából a vége felé már a Borknagarra hangoltam magam lélekben.
A bejelentéskor a My Dying Bride mellett a Borknagar volt nekem a másik "húzónév", akiket biztosan meg akartam nézni, lévén hat éve, amikor legutóbb itt jártak, még nem (annyira) ismertem a zenéjüket, így nem voltam ott. Igaz, most nem főzenekarként látogattak el hozzánk, sőt, Vintersorg sincs már bent a csapatban, mégis esélytelennek éreztem, hogy kihagyjam őket. Nem voltak illúzióim, negyvenöt percbe nem lehet egy nagyon átfogó műsort bepakolni, főleg úgy, hogy nem három perces tételekkel operálnak ICS Vortexék. Ennek megfelelően egy rövid, de szaftos best ofot kaptunk a zseniális új album, a True North dalaival, összesen hét "felvonásban". Igazából minden beugró szintű kései szám itt volt (bevallom, nekem is ezek segítettek igazán megszeretni őket), így a Winter Thrice, a Rites Of The Mountain, az Up North, és a Voices is. Ez a négy szám már lazán elvitte a hátán a műsort, de azért a 2000-es Quintessence két húzószáma is befért még a sorba, csak úgy az íze és a karcosabb hangvétel miatt. Viszont apró bánatom, hogy hiába álltam a keverőhöz közel, a hangkép egyszerűen nem állt össze. Sokszor kellett a fejemben bekapcsolni az MP3-lejátszót, hogy felismerjem, éppen mi szól, ami nem kicsit visszavetette az élvezeti értéket. De legalább láttam őket, nem igaz? Ráadásul például a csodaszép Voices élőben még jobban megcsapott, mint albumon hallgatva. Tényleg csak az kellett volna, hogy kicsit szebben, arányosabban szóljon az egész és semmi gond nem lett volna a produkcióval. Jó, talán annyi, hogy tudtam volna még hallgatni őket egy ideig, de ki nem?
Már a koncert előtt biztos volt, hogy ha a True North elérhető lesz a merchben, akkor nincs mese, meg kell vennem. Volt és habár nem igazán volt olcsó, de az asszonyi engedélyt megkaptam rá (másra spórolunk most), így lecsaptam a nagyon gyönyörű színekben pompázó idei reprintre. Tényleg csodaszépek a korongok ezzel a negyedelt kék-fehér és fehér foltos mintával (imádom az egyedi színvilágú bakeliteket)! Ahogy írtam, a koncert után mindenki készségesen dedikálta, kivéve a jó Vortex, de ő az Insomnium szettje alatt eleve kicsit morcos maci módjára cammogott ki a busz felé. Valószínűleg nem volt jó napja, kicsit látszott a színpadon is, bizony megesik néha. Főleg ennyi idősen és egy ilyen kaliberű turnén. Viszont ez a fellépésen egyáltalán nem látszott meg, ami azért a komoly színpadi rutinnak is köszönhető, plusz azért látszik rajta, hogy a zenélés - bármilyen hangulatban van éppen - meghozza a kedvét ahhoz, hogy szeresse, ahol éppen van.
Mivel ekkor már három zenekart hallgattam meg, takarékra raktam magam. Hülyén hangzik, de ami miatt mentem, már lement, így hiába érdekelt mind az Insomnium, mind a Moonspell műsora, kicsit lekapcsolva, hátravonulva néztem meg őket. Most hogy ez mennyire volt jó ötlet nem tudom, mert lehet csak ahol álltam, de mind a két zenekarnál el-eltűntek hangszerek. Az Insomnium még istenes is volt, hiszen a finneknél néha csak egy-egy gitárdallam úszott el az éterben, a Moonspell alatt viszont konkrétan nem hallottam, vagy nem igazán a hathúrost. Ezt felírhatjuk a rossz helyezkedésnek is, úgyhogy ezt a későbbiekben nem említem többször meg. Csak tudjatok róla, hogy ennek tükrében néztem meg a két főzenekart.
- Milyen zenét játszik az Insomnium? Mert nem ismerem.
- Hát, olyan... Insomniumosat... Olyan... Na! Majd meglátod!
Ez a beszélgetés nem sokkal a nevezett zenekar szettje előtt játszódott le Vitya kolléga és közöttem. Meg is jegyezte asszonykája (szintén kolléga), hogy fura, ha ő nem ismer valamit, de senki sem tudhat mindent, ugye? A fagyos északi fémmel operáló kvartett dalait még nem ismertem töviről-hegyire, így jutott pár meglepetés nekem, viszont így is, hogy néha elkalandozott a figyelmem (nem jó ötlet TV-ket kirakni egy szórakozóhelyre) többször azt vettem észre, hogy együtt mozgok a muzsikával, ami sosem rossz jel. Persze voltak ismerős témák, plusz a hörgésre épített nagyívű dallamokra sem lehet nem átszellemülni, így esélytelen volt, hogy ne kapjam el a fonalat. A dalok nagy része a Heart Like a Grave és a Shadows of the Dying Sun nótáiból került elő, így mondhatni új vonalas műsort kaptunk itt is, a terjedelmes életmű egyéb (de nem mellékes) szeletei csak érintőlegesen mutatták meg magukat. Fáradtság ide vagy oda, meg kellett állapítanom, hogy az északiak nagyon értenek a hangulatkeltéshez. Persze nem minden zenekar tud elkapni engem (nem hiába használom sokszor baráti beszélgetésekben a "sokadik finn zenekar" kifejezést), az Insomnium igen komoly hatással volt rám. Még a Hinayanánál említettem, hogy annak idején sokat hallgattam ezt a vonalat, így utólag egyszerűen csak azt nem értem, az Insomnium hogy szaladt el mellettem. A legközelebbi találkozásunknál biztos felkészültebb leszek!
A Moonspell, mint társ-headliner lépett a színpadra és mint utolsó csapat, kicsit csalva ráhúztak az egy órás keretre egy olyan húsz percet, már ami a tervezett beosztást illeti. A portugálok rendszeres fellépői hazánknak, igaz az elmúlt években a tudjuk mi miatt nem volt lehetőségük eljönni hozzánk. Most viszont rendesen megadták, amire sokan vártunk, igazi életmű best-ofot kaptunk, tehát itt mondhatni kivételesen nem a legutóbbi nagylemezt dolgoztatták meg Fernando Ribeiróék. Jó, mint szintén gazdag zenei háttérrel rendelkező zenekar, muszáj elővenni a kötelezőket, azzal pedig már sokat kiiktatnak az egyéb témák közül. Viszont mivel régen jártak erre, így senki sem vett zokon semmilyen sokszor hallott témát. Persze akárhogy szállingóztak a gyöngyszemek, a megszokott módon a végére maradt az igazi sorozás! Egymás után a Mephisto, Vampirella, Alma Mater (kitartó közönség kórussal), Full Moon Madness? Lehet ezzel nem nyerni? Mondjuk nekem valahogy most pont a From Lowering Skies ütött a legnagyobbat, de ez mind egyéni ízlés kérdése, ugye.
Amúgy lehet rosszul vettem észre, de mintha az Insomnium után mintha kevesebben lettünk volna erre a "maradék" másfél órára. Mindez csak hátrébb állva volt feltűnő, talán a színpadról semmit sem lehetett érzékelni ebből. Persze hétfő este révén egy idő után mindenkinek el kellett indulnia, de azért mégiscsak: belefért volna még ez szerintem. Jó, könnyen beszélek, épp szabin vagyok. Meg stílusban talán el is ütött kicsit a Moonspell a többi fellépőtől, de azért nem olyan drasztikusan. Aki elment az bánhatja, mert igen nagyot varázsoltak az Ibériai-félszigetről érkezett veteránok. Nekem legalábbis tetszett, tökéletesen zártak egy nagyon príma és bitang erős, talán már a tűrőképesség határait súroló estét.
Megérte? Meg! De tény, hogy öt ilyen csapatot összezárni egy csomagba igen bátor húzás volt a turné szervezőitől, mert derelyévé aszalódva mentem hazafelé. Viszont hatalmas köszönet a hazai promótereknek, hogy lekötötték a bulit, mert egy igen erős és emlékezetes csomaggal a "zsebben" távozhattunk onnan. Köszönöm! De tényleg!
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF.
További képek ITT.
