Újra Budapesten járt a The Rasmus, most a legújabb nagylemezük, a Rise bemutató turnéjával vették célba hazánkat, ráadásul most a még friss szagú, vagy új Barba Negrába hívták őket zajongani egyet. Gondoltam megnézem őket, maximum nagyon kilógok majd a közönségből (végül nem is annyira), mert ha nem is én vagyok a zenekar legtöbb dalát ismerő rajongó, de azért tisztelem és szeretem, amit Lauriék letettek már arra a bizonyos képzeletbeli asztalra.

A Halál Fasza közelebb van, mint gondolnád. Ez járt a fejemben, amikor az új helyszínre költözött Barba Negrát kerestem a HÉV-től csattogva és alig pár perc alatt már ott voltam a kapunál. Sokan panaszkodtak, hogy most hogy lehet majd oda eljutni, meg mi lesz így a hellyel, de így utólag átgondolva: én személy szerint fél óra alatt ott voltam Kelenföldtől a koncert előtt, nehogy már akkora para legyen ide kijutni mondjuk a belvárosból. A hely viszont még – hiába üzemképes – láthatóan félideiglenes megoldásokkal operál, ott van az elkerített placc a későbbi Blue Stage-nek, nincs ruhatár és – ez fájt a legjobban – külön van a WC. Én nem vagyok egy nagy pisimasina, tegnap is csak a délután elfogyasztott üdítő kívánkozott ki, de rögtön megállapítottam: télen a mínuszban, vagy szakadó esőben, a hidegben igen kellemetlen lesz „pislákolni” járni. Gondolom ez majd még alakul.

A sátor-csarnok, vagy mi a szösz, amúgy elég impozáns, komoly méretekkel rendelkezik, igaz a The Rasmus messze nem tudta megtölteni azt. Ha volt félház, akkor lehet sokat mondok. Hogy ennek mi lehetett az oka nem tudom, de jó eséllyel az októberi koncertdömping is igen komoly fejvakarásra készteti a zenerajongókat. Elég megnézni csak ezt a hetet! Nem csak a Barbában, akárhol! Akárhogy is, az eredetileg tervezett előzenekar, az Icon For Hire valami okból végül dobbantott a kanyarról, így az egyik hazai reménység, az egyre több plakáton feltűnő, így az én érdeklődésemet is felkeltő A Király Halott melegített be a finneknek.

Nem tudtam, hogy a srácok milyen zenét játszanak, sajnos ezzel a fellépésük után sem lettem sokkal előrébb, mert a keverőpulttól előrébb, attól nem messze – fogalmazzunk finoman - igencsak gyenge volt a hangkép. A dobokat tisztán „értettem”, a basszus is megvolt, az ének is úgy-ahogy, de a gitárokat én sehol nem találtam a zajmasszában. Valószínűleg nem voltam ezzel egyedül, igen sokan nézelődtünk jobbra-balra, hogy jól halljuk-e, hogy nem hallunk szinte semmit. Sajnos emiatt nem tudok nyilatkozni a négyes zenéjéről, de a színpadot szépen belakják, biztosan találkozunk majd még egy hangzásban kicsit kevésbé koszos miliőben. Én várom, mert amit elkaptam néha belőlük a nagy figyelésben, az tetszett.

A The Rasmusszal furcsa viszont ápolok, hiszen míg az In The Shadows és az azt követő dalok igen sokszor megfordultak az akkor még mp3 vadász énem hallgatási listáján, teljes lemezeket ritkán vettem elő. Pedig valljuk be, értenek a jó dalok, a pozitív értelemben vett slágerek megírásához a srácok, a külsős arcokat most ne számoljuk ide. A színpadkép egyszerű volt, csak ők négyen, három örökifjú fiú és egy lány, meg egy engem a kocsik fényes napellenzőjére emlékeztető háttérvászon, amire vetítőről ment a kép világ. Ezt mondjuk nem értettem, miért kellett elölről, a keverő felől nyomatni a képeket, nem lehetett volna, hátulról megvilágítani a cuccot? Vagy esetleg a színpad feletti fénysorról beküldeni a mintákat? Nem hiszem, hogy őket nem zavarta a közönség felől beeső plus fény. Engem és a közönséget mondjuk biztosan nem, ráadásul mindez értelemszerűen a zenét sem befolyásolta, szép bő másfél órában csak úgy jöttek az északi örökzöldek, mintha muszáj lenne! Mert… muszáj is volt, ezért voltunk itt.

A fellépés előtt azon gondolkodtam, hogy milyen poén lenne, ha az In The Shadows „sípolós” kezdődő takkjai után egy vargabetűvel a First Day Of My Life-ba csapnának bele. Ez majdnem össze is jött, síp helyett „szívhangos” dobbanások jöttek, ezalatt mint négy arc a szomszédból felsétáltak The Rasmusék és belekezdtek… Igen, a First Day…-be. Egyből egy ász, így kell ezt csinálni! Nem mondom, hogy jobb lett a hangzás, mert hazudnék, de a már lassan harminc éve nyomuló zenekar fellépésére legalább egy körülbelül érthető hangképet sikerült összebarkácsolni. Ahogy kezdődött, úgy ment végig a koncert, soroztak a kötelezők és extraként néhány eleresztett ötlet a friss lemezről, a Rise-ról. Ha már azt mutatták be elvileg, ugye…

Látszott a zenekaron, hogy élvezik az estét, táncoltak-ugráltak-jöttek-mentek, ez a része hibátlan volt! Még az akusztikus blokk is jól sikerült, igaz a közönségből felhívott lány túlzottan is megszeppent a szereptől. Én is meg lettem volna, pedig meglett férfi vagyok, haha! De még ez sem akasztotta meg a show menetét, láthatóan profi, gyakorlott szórakoztatókról van szó, akik szeretik, amit csinálnak és imádnak a színpadon lenni. Amin viszont jó értelemben nem tudok napirendre térni, hogy Lauri még mindig mennyire szépen és hibátlanul énekel. Megvan a hangszínének az a törékeny jellege, ami miatt azt hittem annak idején, hogy ezt sokáig nem fogja tudni csinálni, erre tessék! Megy még az a „csajsikíttató” dalolás. Ráadásul a néhol beesett félreéneklések is a folytonos mozgás miatt voltak, nem azért, mert nem akartak volna kijönni azok a fránya hangjegyek. Valami zseni ez az ember! De a többiek is! Emppu és Eero ugyanúgy gond nélkül hozták a rájuk szabott vokálokat, a három ének pedig már elég erős színt festett ezen a terepen.

A szettről sokat nem mondanék, azon kívül, hogy nettó és jó értelemben vett slágerparádé, hiszen ITT megtaláljátok és át tudjátok mazsolázni, értelemszerűen a korábban említett, konkrét energiavihart kavart In The Shadows a végére került az egésznek. Sokan, így én is azt hittem, itt vége a dalnak meg a koncertnek is, viszont még hátra volt két ráadás: az Eurovíziós szereplést meghozó Jezebel és az általam végig hiányolt ballada, a Sail Away. Ez utóbbit azt hittem, hogy az akusztikus blokkban fogják elsütni, ezért voltam abban a hitben, hogy végül kiesett a kegyeikből, de csak itt volt és megvolt. Na, azért! Szerintem úgy nagyon nem is maradt olyan szám, amit még hozzá kellett volna csapni a listához, ezzel a huszonegy tétellel szépen, kereken bemutatták, miért is kell és miért is szeretik őket úgy általában. Hibátlan!

Ezen a koncerten – különböző okokból, de - még csak első alkalommal volt lehetőségem elcsípni a The Rasmust, így nem igazán tudtam, mire számítsak, de be kell valljam, az előzetes elvárásaimat maximálisan teljesítették, sőt, igazából túl is szárnyalták a finnek. A slágerparádé teljesen elvitte a hátán az egész estét és az a durva, hogy mennyire széles skálán tudnak mozogni a maguk arcára szabott pop-rock mezsgyéjén belül úgy, hogy véletlen sem maradjanak unalmasak. Az újabban kislemezdalként kiadott számok is érezhetően jobban szólalnak meg élőben, ami miatt egyértelművé válik: a The Rasmust látni kell élőben! Nyilván nem mindenkinek, hiszen van, aki „túl kemény” ehhez, de mondjuk annak, aki mer dallamosabb dolgokat hallgatni. Mert néha azt is kell.

Fotók: Lányi Kristóf. További képek ITT.