A tavalyi év egyik hard rock meglepetése volt Chez Kane bemutatkozó albuma. A walesi énekesnő már el is készült a folytatással, és ha a múltkor bejött, most sem fog csalódást okozni.

Mivel a hard rock ma már underground műfaj, nem hinném, hogy minden kedves olvasó keni-vágja, ki is az a Chez Kane, kezdjük hát egy rövid rezümével. Chez egy családi zenekarban, a Kane’d-ben énekelt a két nővérével együtt, többnyire rock feldolgozásokat. Ezen felül, a saját Youtube csatornáján szólóban is bemutatkozott, szintén feldolgozásokkal. Majd felfigyelt rá a Frontiers kiadó, és Danny Rexon segítségével (Crazy Lixx) tavaly tavasszal elkészült a bemutatkozó albuma. Nekem kifejezetten tetszett, ITT olvashatsz róla kritikát. Ha a saját koordináta rendszerében értékeljük, a cím nélküli debütalbum sikert aratott: néhány országban felkerült az eladási listákra, a fizikai kiadványok nagyjából elfogytak, és a közben megalakult kísérőzenekarával egy rövidebb turnéra is vállalkoztak. Sok Frontiers-es banda ezt nem mondhatja el magáról, mondhatjuk, hogy bejött a projekt, a folytatás csak idő kérdése volt.

Danny Rexon közben a saját zenekarával is kiadott egy lemezt, de maradt ideje és kreatív kapacitása a kettes Chez Kane album megírására is. A Powerzone tehát ugyanúgy született, mint az elődje: a dalszerzést és hangszerelést Danny vállalta, Chez pedig otthon, házistúdiós körülmények között vette fel az éneket. Mire a preprodukció következett, enyhültek annyit a covid-megszorítások, hogy legalább találkozni tudtak, így a végső simításokat már együtt végezhették. Ennyit érdemes tudni előzetesen az október végén megjelent anyagról, lássuk, milyen lett!

Nos, nagy vonalakban ugyanolyan, mint a cím nélküli elődje, Chez hangjával a fókuszban. A hangzás most is elég steril, bár ez általános a kiadó más anyagainál is. A dalok karakteresebbek, kevés kivételtől eltekintve nem lehet egyből rávágni, melyik hard rock örökzöld szolgált ihletforrásként. Az is igaz ugyanakkor, hogy olyan bombasláger, mint a Rocket on the Radio most nem született. Bevallom, számomra kedves ez a műfaj, és mivel nem jön szembe minden héten csajos hard rock album, a szokásosnál elnézőbben álltam hozzá.

Erre különösen szükség volt az első dal esetében (I Just Want You), amiben több kisebb bakit is felfedezhetünk. Először is: nem egy monumentális lírai dallal kellene kezdeni az albumot, mert ahelyett, hogy felpörgetné a hallgatót, a végére elalszik. Másodszor: itt nagyon kilóg a lóláb, ugyanis a Heart legnagyobb slágerét, az Alone-t vették alapul a refrénhez. De miért pont ezt a dalt, amit még az is ismer, aki 30 éve nem hallott hard rockot? Harmadszor: szörnyen túlírták, ebből 5 és fél perc szükségtelenül hosszú, az utolsó másfél percet simán lehagyhatták volna. (+1: nyelvtanilag hibás a refrén, mert kettős tagadás van benne, bár elismerem, ez már kukacoskodás.) Pedig valamiért ezt szánták az egyik húzódalnak, még videót is forgattak hozzá, mutatjuk:

A második dallal, a (The Things We Do) When We’re Young in Love-val szépítenek, ami mindjárt a lemez legerősebb nótája. Himnikus, lendületes hard rock, a Rocket on the Radio kistestvére. Ha szereted (szeretted) a Poisont, neked is ez lesz a kedvenced a lemezről. Ennek a dalnak elnézzük, hogy ötpercesre nyújtották, hiszen minél többször hangzik el a refrén, annál jobb. Chez hangja nagy formában van, és még a sorok végi nyögéseit is nagyjából elhagyta. A hármas Rock You Up hibátlan tapsmetál induló a Def Leppard stílusában. De tényleg, mintha csak Phil Collen és Rick Savage nyomnák a vokált Chez mögött, ez a dal a lemez másik csúcspontja. Ha a modern kor gyermekeként playlist-ben gondolkodsz, az előzőt és ezt fogod feltenni rá.

A Love Gone Wild egy hasonlóan sietős dal, Chez szinte kiabálva énekel, a hangszerelést pedig szaxofonnal gazdagították. Fontos, egyben örömteli, hogy nem lett szirupos a lemez, hiába szerepel a „love” minden második dal címében. Ha már tájidegen hangszer, a következő Children of Tomorrow Gone dalban meg skótduda van, illetve szerintem szinti. Mindezzel együtt, ez is egy erősre sikerült, nagyívű darab. Ha nem hatperces lenne, azt mondanám, tökéletes.

A B-oldalt a címadó indítja, egy újabb kiabálós rockdal. Ezzel kellett volna kezdeni az albumot, illetve majd a koncerteket. A folytatás innentől egy hajszálnyival halványabb. Egy kis önismétlés is felüti a csúf fejét a Streets of Gold képében, de azért bőven élvezhető marad. Itt ütközik ki, hogy túl sok ez egy húzásra, az 50 percnél is hosszabb korty megfekszi a hallgató gyomrát. A lemezt a Guilty of Love zárja, amit képesek voltak 8 perc fölé tornázni, ez már tényleg túlzás.

Mindent összevetve nagyon örülök, hogy a Chez Kane „projekt” folytatódik, és hogy a Powerzone legalább olyan erős lett, mint a tavalyi bemutatkozás. Nyilván nem lesz sem jövőbeni klasszikus, sem platinalemez, de minden esély megvan rá, hogy az undergroundban sikereket arasson – teljesen megérdemelten. A kiadó portfóliójában, és a szűkebb műfajában is kétségkívül a jobbak közé tartozik. Ha szereted a hard rockot, vagy meglegyintett a 80’s nosztalgia, vedd fel bátran a rotációba! Úgy kábé a kétharmadát.