Egy korábbi hírben alig leplezett lelkesedéssel írtuk meg, hogy felbukkant a színen Chez Kane walesi énekesnő, és hamarosan bemutatkozó albummal jelentkezik. Azóta meg is jelent a cím nélküli lemezanyag, nézzük, milyen lett!
A zenész-interjúkban mindig az a legérdekesebb, amikor a dalok keletkezéséről mesélnek. Belőlem sajnos hiányzik a dalszerzői tehetség, így a varázslat megszületése különösen érdekes számomra. Van, ahol a próbateremben együtt zenélve születnek meg a dalok, másoknak meg otthon játszogatás közben pattan ki a szikra. Aztán a zenekar minden tagja beköltözik a stúdióba, és hetekig egy fedél alatt sülve-főve megalkotják a nagy művet – legalábbis így volt régen. Emlékszem, mennyire lelombozott, amikor először olvastam, hogy egy „duett” úgy született, hogy a vendégénekes valahol felvette a szólamait, elküldte a felvételt postán, a stúdióban meg összemixelték, még csak nem is találkoztak személyesen.
Ez ma már nem kivételes, sőt, ez számít természetesnek. A legtöbb zenésznek van otthon valamilyen felvevőeszköze, a hangfájlokat percek alatt el lehet küldeni az interneten, és mivel a legtöbben tömörített zenét hallgatnak, a csilivili hangzás nem mindig elvárás. Ez egyrészt jó, mert nem kell félmillió euró egy lemez elkészítéséhez, másrészt meg minden gyüttment a világ elé pukizhatja a művészetét, csak győzzük szelektálni. Ez a litánia azért kellett, mert Chez Kane első lemeze sem hagyományos módon született.
Az idén 25 éves Frontiers kiadó mindig is a dallamrock bázisa volt, főleg Európában. Az alapító-főnök Serafino Perugino gyakran hozott össze olyan projekteket, amikben nem hagyományos zenekarok szerepelnek. Chez Kane is egy ilyen projekt, még a lemezborító hátuljára is felírták nekünk. Signor Perugino piaci rést szimatolt, meglátva, hogy manapság hiányoznak az olyan csajos hard rock zenék, mint a Vixen, Lita Ford, (Mötley Crüe, hehe). Ha már úgyis ott van házon belül a Crazy Lixx zenekar, megkérdezte Danny Rexon énekes-gitárost, nem írna-e egy lemeznyi hard rock slágert, ő meg majd kerít valakit, aki elénekli. Danny igent mondott, és közben felfedeződött Chez is, aki eddig egy családi zenekarban énekelt, valamint a Youtube csatornáján tett közzé mindenféle feldolgozásokat.
Hát igen, így (is) születnek manapság a lemezek. A menedzser az íróasztal mögött megálmodja a projektet, a zenész-producer megírja és felveszi az alapokat, az énekes valahol máshol felénekli, majd egy hangmérnök megint máshol keveri, masztereli, mittudomén. És ha ügyesek, a megfelelő algoritmusok megolajozása után még el is jut a közönséghez. Hogy miért írunk róla mégis? Mert BAROMI JÓ LETT, azért. Mert a tehetség és a motiváció jó fázisban találkozott, és remek dalok születtek. Mert Danny Rexon nem az elfekvő témáit adta bele, hanem odatette magát, és írt 10 olyan slágert, hogy a fal adja a másikat. Mert nem csak pénzt akartak keresni vele (egy ilyen lemez jó, ha kijön nullára szerintem), hanem valami tutit létrehozni. Mert hallgatod, és érzed, hogy szívből jön, azért csinálták, hogy neked jó legyen.
A lemez legnagyobb durranása egyértelműen a Rocket on the Radio dal, ami az egyik kedvcsináló volt az év elején. Vérbeli hard rock himnusz, húzós, lendületes, fülbe ragadós. Az a fajta zene, amitől azonnal jó kedved lesz, és ahogy véget ért, már „tekered is” vissza. Ha nagyon elemezgetjük, találunk egy kis Poison hatást, de akit ez zavar, az fordítva ül a Harley Davidsonon. Nemrég készült egy videó, amiben Chez megmutatja, hogy megy neki a dal egy szuszra is, hallgassuk csak:
Külön piros pont jár azért, mert nincs a lemezen szirupos lassú szám. A nyitó Better than Love, vagy a befejező Dead End Street valamivel visszafogottabb, fél-lassú dalok, de semmiképp nem nyálasak. Hasonló a Defender of the Heart is, de az inkább ilyen nagyívű, monumentális lírai szám. Hozzám közelebb állnak a tempósabb, hogy azt ne mondjam, keményebb dalok, mint a már kiemelt Rocket on the Radio vagy a Ball n’ Chain, ezeket biztosan sokat hallgatom majd a jövőben is.
Igazán ügyesen gyúrták egybe a hozzávalókat, és akik otthonosan mozognak a 80-as évek rockzenéi közt, kedves ismerősöket üdvözölhetnek majd. Chez mottója, hogy vissza akarja hozni a 80-as évek hangulatát, és ez maradéktalanul sikerül is. Nekem olyan referenciák ugrottak be, mint a Poison, a Van Halen, a Bon Jovi vagy a Cinderella, tehát inkább a tengerentúli csapatok. Ez a lemez simán megjelenhetett volna mondjuk 1989-ben, sőt, ha akkor jön ki, akkor valószínűleg platinalemez lett volna. (Haladó angolosok ezt a mondatot megpróbálhatják lefordítani…) Jó értelemben vett rádióbarát zene, ha megszólal mondjuk a fodrásznál, nem kell félni, hogy KatiKÁM ferdén vágja a frufrut ijedtében.
Nekem Chez karaktere is rokonszenves. Egyáltalán nem primadonnás, már alkatilag sem, az meg halál aranyos, ahogy bejelentkezik az Instagramon a kis mackófelsőjében és megköszöni a sokezer letöltést. Közben meg élvonalbeli hangja van, hangszín és kakaó tekintetében is. De jó is lenne ezeket a dalokat koncerten hallani, egy Chez Kane – Thunder – Def Leppard összeállítással ki is békülnék. Nem szeretek a hülye vírushelyzettel példálózni, de pont a megjelenéskor volt egy éve, hogy hazazavartak minket az irodából, és még most is inkább szigorítások vannak, mint reménykeltő enyhülés. Sokan ezt nehezen viselik, és ilyenkor jól jön egy ilyen lemez, ami garantált hangulatjavítóként működik, ha esetleg elcsigázódnánk.
Végül azért kap csak négyest, mert bár valóban friss és felüdítő minden dala, mégsem hibátlan. A hangzás feltűnően steril, klaffognak a dobok, a billentyű sokszor csak maszatol a háttérben, ha egy „rendes” lemez után hallgatjuk, feltűnik a különbség. Engem kicsit az is zavart, hogy az ének sokszor agyonnyomja a produkciót, Chez próbál akkorát énekelni, hogy kilóg a hangszóróból, és ez fárasztó tud lenni. Ha meg elkezdünk arra figyelni, hogy minden második sor végén nyög egyet, onnantól másra se tudunk gondolni. Lássuk be, ezek inkább apróságok, és a legtöbbször fel sem tűnnek, nem hinném, hogy Reddit csoportok alakulnak majd a hangtechnikája elemzésére. A pontlevonás azért jár, mert bizonyos dalok esetében a sorvezető kiinteget a papír alól, és még a botfülűek is megmondják, melyik klasszikust hasznosították újra. Ha kiművelt fők társaságában hallgatjuk, lehet dalfelismerőset játszani: aki előbb mondja be az eredetit, ihat egy felest. Az All of It tiszta Queen (I Want It All), az amúgy zseniális Ball n’ Chain dallamára pedig tökéletesen rá lehet énekelni a You Give Love a Bad Name című örökbecsűt, de nem csak a refrént, hanem a verzéket is. Próbáljuk csak:
Shot through the heart / And you’re to blame
Loving you is like a ball and chain
Nem túl gyakoriak az olyan lemezek, amiken egyáltalán nincs gyenge dal, de ez ilyen. Ez a legnagyobb erénye, és ez jelzi leginkább a minőségét: a slágerek mellett a „B-oldal hármas” dalok is jók, egyben is élvezhető a lemez. Sőt, mivel csak háromnegyed órás, lehet is újraindítani a végén. Biztos vagyok benne, hogy vannak, akik már vártak egy ilyenre. Ha csimbókosra hallgattad az ’80s hard rock mixet, és jól jönne egy frissítés, nos, itt van. Kérdés, hogy a Chez Kane projekt egyszeri fellángolás-e, vagy lesz folytatása is, ezt majd a jövő eldönti. Mindenesetre jó, hogy megszületett, én örültem a meglepetésnek.
