“Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek”, írja Heltai Jenő Marianne emlékkönyvébe című versében, ami így száz év elteltével is kikezdhetetlen igazság. Iggy Popot is nagyon szerethetik, hiszen 75 évesen is nehéz belelátni valami vén szivart, aki gátlástalanul szellent a közértben majd megnyomkodja a friss pékárut, ehelyett ő az örökké csintalan kis geci, aki akkor a legjobb, ha rossz társaságba keveredik.
A minap néztem meg a youtube-on a The Stooges beiktatását a Rock and Roll Hall of Fame-be, ahol a Green Day-es Billie Joe Armstrong sorolta a proto-punk alapvetés érdemeit és melyek fényében tényleg érthetetlen miért kellett 2010-ig várni a díjra, főleg úgy, hogy előtte már 7 alkalommal szerepeltek a jelöltek között.
A csupán nevében rock ‘n roll esemény szervezői valószínűleg jól tudták, hogy egy Iggy féle bajkeverőt nem szabad az átadó közelébe engedni, ugyanakkor a The Stooges nélkül mit sem ér a nagy rock-panoptikum, így inkább szépen kivártak, hátha az évek majd megszelidítik, azonban pechjükre James Newell Osterberg Jr. nemcsak a testzsír százalékát, de a “basszátok meg” attitűdjét is gondosan megőrizte.
Nem lövöm le az összes poént (ITT a video, tessék szépen megnézni), elég az hozzá, hogy Iggy - bár közben elmúlt 75 -, még most sem tud, vagyis inkább nem akar viselkedni és ezt legújabb Every Loser című albumával is igyekszik aláhúzni.
Ugyan a lemeztermés alapján az elmúlt kb. 20 év inkább James Osterbergről szólt (gondoljunk csak az andalító Préliminaires, Aprés, illetve Free hármasára, vagy a Josh Homme-al elkövetett remek Post Pop Depression art-rockjára) a színpadon továbbra is félmeztelenül rohangáló Iggy Pop szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy csak idő kérdése és érkezik egy újabb rocklemez.
A két évvel korábbi Cage the Elephantel való közösködés (Broken Boy kislemez) is arra engedett következtetni, hogy újfent karcosabb dolgok következnek, amit aztán az új lemezről előzetesnek bedobott Frenzy is igazolt. Aligha lehet véletlen, hogy a nóta az I Wanna Be Your Dog riffjének ikertestvérével indít, ami alapján simán benne volt a pakliban, hogy a sajtóban beígért “arcletépős lemez” nem csupán holmi ravasz marketing húzás. Az illusztris közreműködők névsora (Dave Navarro, Eric Avery, Chris Chaney - Jane’s Addiction, Chad Smith - RHCP, Stone Gossard - Pearl Jam, Duff McKagan - Guns N' Roses, Taylor Hawkins /RIP/ - Foo Fighters, Travis Barker - Blink-182, Josh Klinghoffer) is elég jól belövi az irányt, azonban a végtermék ismeretében némileg lankad(hat) a hallgató lelkesedése.
Az energikus kezdés után (Frenzy), a Strung Out Johnny már vissza is vesz a tempóból, punk helyett szintis AOR / hard rock meg jó vastag 80-as évek szag, mint egy teleizzadt kovboj csizma, pedig a nóta amúgy rendben van, csak nem túl Iggy-s.
A Donovan klasszikusára hajazó kolompokkal meg éteri háttérvokálokkal jól megpakolt New Atlantis szinte már Dire Straitses érzetet kelt, a Modern Day Ripoff akár Hellacopters is lehetne, a Morning Show meg úgy kezdődik, mint valami Mother Love Bone dal, aztán kicsit olyan kereskedelmi rádiós, kamionos zenébe vált, igaz az igényesebb fajtából.
All the Way Down is ugyan erre a receptre készült, kockázatmentes riffelgetés Stone Gossard előadásában meg némi zongora klimpírozás, aztán a végére jut még némi dinamika (The Regency), de ez sem keretezi be igazán a lemezt. Ami meg még közte van az két tök felesleges átvezető, a csak szövegében punk beszólogatós Comments, illetve a zeneileg teljesen zsákutca Neo Punk, ahol Iggy a saját térfelükön osztja ki a műmájereket, pedig ez a mutatvány anno a Skull Ring albumon sem működött igazán.
Itt most a sok bába között tényleg elvész a gyerek plusz Iggy “hatástalanításában” jó vastagon benne van Andrew Watt ügyeletes producer csodagyerek keze is, aki kb. ugyan ezzel a felállással Ozzyn kísérletezett legutóbb (Ordinary Man, ami hasonlóan so-so), előtte viszont a Justin Bieber, Ed Sheeran, Post Malone vonalon gyűjtötte a tapasztalatot.
/Fotó: Jimmy Fontaine/
Ez a biztonsági játék viszont nem áll jól Iggynek, hozzá inkább valami olyan zaj-mágus illik, mint mondjuk Steve Albini, az viszont örvendetes, hogy a rock & roll élő lelkiismerete ismét pályára állt és remélhetőleg legközelebb merészebb társakat gyűjt maga mellé.
Egy szó, mint száz, úgy tűnik az arcletépésnek is vannak fokozatai és bár az Every Loser nem okoz komolyabb sérüléseket, inkább csak enyhén csíp, mint amikor az ember megvágja magát borotválkozás közben, mégis találni annyi jó dolgot rajta, amiért inkább felfelé pontoznám.
