RockStation

Albumsimogató: In Flames - A Sense of Purpose (2008 - Nuclear Blast)

Lángokban áll a világ

2023. március 12. - KoaX

in_flames_a_sense.pngHa azt mondom egy nálam idősebbnek, hogy In Flames, akkor egyből jön a Colony és a Clayman páros. Na, meg az, hogy akkor még metal zene ment a tévében is, és amúgy is minden jobb volt! Az In Flames tini koromban egy meghatározó zenekar volt, tele lendülettel, de közben mindvégig megtartották a dallamos erejüket. Noha nem ismertem őket a kezdetektől, azért jó pár kellemes emlék fűz hozzájuk és egy kellemetlen is. Na, de most inkább beszélgessünk a A Sense of Purpose albumról, amivel elkezdődött valami! Vagy éppen befejeződött....

Ha az In Flames szóba kerül mindig leírom, hogy Stass Ricsinek hála (nem beszéltünk tizenöt éve, de remélem olvasod) kihagytam a Sepultura és az In Flames közös PeCsás koncertjét. Nagyon kevés dolgot bánok az életemben, az egyik az ez. Azóta állok úgy a dolgokhoz, hogy semmi sem érdekel, ha kell egyedül elmegyek több országgal arrébb is, ha olyan a helyzet, de megnézem, ami érdekel! Ennyit a kötelező elemekről és nézzük meg, hogy mi vezetett a zenekar 2008-as albumához, ami eléggé megosztóra sikeredett. Sokan már az előző Come Clarity-t is gyűlölték, noha szerintem a zenekar legjobb albuma volt és azóta sem került olyan magasságokba, mint akkor (köszi, Ricsi!). Könyvelhető volt a zenekartól, hogy idejekorán nem tudják a különböző belső feszültségeknek (is) hála egyben tartani a csapatot és elkezd repedezni a bombabiztos felállás. Ez már ezen az új albumon is érződik, noha található rajta még ennyi év távlatából is pár kellemes dal. Na, és minek dumálok, ha nem ez a kedvenc lemezem? Azért, mert ez is egy meghatározó alkotás volt az én és sok más haverom életében, így méltó módon, ha már tizenöt éves emlékezzünk meg róla! Hogyan is kezdődött?

A megszokottól eltérően most nem lesz részletekbe menő elemzés, hogy hogyan született meg az album, igazából nem is nagyon találni semmilyen írásos emléket, ellenben a zenekar készített egy két órás dokumentumfilmet, hogyan vették fel a lemezt. Elő a popcornt és megvan a délutáni program, miután elolvastad a cikket.

A korábbi In Flames albumokhoz hasonlóan a zenekar gazdagon használja a samplereket, billentyűs kiegészítő hangszereket, ezzel pedig ötvöznek többféle stílust, így lesz a zene valami egészen egyedi, friss hangzású anyag. Björn az albumról úgy nyilatkozott előzetesen, hogy energikus, dallamos! Nagyjából ugyanabban a szellemben készült el, mint a megelőző anyag, de azért mindig igyekeznek egy kicsit csavarni a dolgokon, fejlődni, továbblépni, valami újat behozni a képbe. Az album borítójának grafikáját Alex Pardee készítette, a művész főleg képregényeket rajzolt, illetve a következő albumnak is ő készítette az artworkjét. Az album borítójára visszatér Jester Head, akit a 2001-es Clayman album óta nem láthattunk. A klasszikus In Flames felállásnak az utolsó albuma egy másodperc híján negyvennyolc perc hosszú és összesen negyvennégy verzióban látott napvilágot. Jesper Strömbald játékát ezen a lemezen hallhatjuk utoljára a zenekar színeiben. 

Az albumot a  The Mirror's Truth című szerzemény nyitja, ami a Madden NFL 09-es videójátékban is szerepelt. Emlékszem, amikor megjelent ez a klip totál padlót fogtunk mindannyian. Brutális duplázással megfűszerezett dob (ez tizennyolc évesen rendkívül fontos volt) és Anders hangja, amiben tökéletesen ötvözi az ordítást és a dallamos éneket. A refrén pillanatok alatt a kedvencünké vált, még akkor is, ha nem egy Take This Life dalról van szó. De egyértelműen érezhető még az előző album hatása, ellenben, ha megfigyeli az ember a samplereket, akkor jó pár későbbi album hatásait is felfedezheti itt. Értem ez alatt például a Battles albumot, aminek csomó témájának, hangzásának a gyökerét érezni már ezen a lemezen. A nyers gitárhangzást viszi tovább is a hasonlóan darálós dobot a Disconnected. A dal alapjai nem túl markánsak, ellenben a refrénben hallható dobtéma, nekem mindig is az egyik kedvenc dob groove-om volt a zenekar munkásságát nézve. Remekül építkezik a dal egyik riffből a másikba. Legyen szó szaggatott dob témákról, gitárszólóról minden remekül kapaszkodik egymásba. Mondhatjuk bátran, hogy a zenekar nem takarékoskodik a puskaporral, már a lemez elején nagyot szólnak. Aztán a harmadik számban jön a pofára esés, illetve csak a Sleepless Again intrójában, amikoris azt hihetjük elsőre, hogy egy újabb Come Clarity-t kapunk. Ami amúgy valahol igaz is, meg nem is, mert a refrén egyértelműen a dallamok felé hajlik el és az előző album leglíraibb dalát idézi. Mindaddig, amíg nem jutunk el az Aliasig.

Ez volt az a dal, aminél emlékszem, hogy divat volt utálni a zenekart. Mert sokak szerint itt mentek el nyál metalba és amúgy is, Anders nem tud énekelni. Noha, sokak szerint hörögni, ordítani sem tud igazán.....Én imádom az Alias elejét és amúgy a dalért is odavagyok. Egy igazi átmenet, ami nem visel magán az előző anyagból semmilyen hagyatékot és igazán előre sem mutat. Ez pontosan azt mutatja, hogy az album megszületésekor hol volt a zenekar. Az akkori híresztelésekkor Jespernek pont ez a könnyedebb vonal nem jött be, amiért többek közt elváltak az útjaik a zenekarral. A középtempós, feszes dal a maga felejthetetlen refrénjével megragad a fejemben és még ennyi év után is azt mondom, hogy ez egy remekül összerakott dal, amiből, ha több lett volna anno, akkor nem kezd iszonyatos lejtmenetbe a banda. Az I'm The Highway gyorssasága miatt remek kontrasztot alkot az előző dallal. A kicsit unalmas gitártintrót remekül töri meg a groove-os téma, ami a refrén alatt a dobbal csúcsosodik ki és válik igazán jóvá. A tuka-tukás témájával Daniel, remekül felfrissíti a dalt és totál élvezhetővé teszi azt. 

Akik kicsit már unták a könnyedebb témákat azoknak lehet segítségére a Delight And Angers szerzemény, aminek a gitértémái eléggé horzsolósra sikerültek, még akkor is, ha van a dal közepén egy könnyedebb rész. Külön tök jó hallgatni, ahogy Fridén hangját duplázzák a refrénben, ezáltal rendkívül érdekes elegyet alkot a két szólam. A tizenöt dalt én egy kicsit túlzásnak érzem a zenekar részéről. Itt járunk a hatodik dalnál és innentől kezdve túl sok izgalmas és emlékezetbe vésődő dal nem került fel a lemezre. A Move Through Me az előző lemez fogósabb témáit próbálja megfogni, de mégis leül a dal egy idő után. A The Chosen Pessimist-el a zenekar nem csak az album, de történetének leghosszabb dalát írta meg, hiszen a szerzemény több, mint nyolc percesre sikeredett. Ha az albumot itt lezárnánk és azt mondanánk, hogy köszönjük ennyi volt, akkor egy rendkívül erős albumról beszélnénk, de ehelyett mgé rengeteg dal következik, amik simán B oldalas dalok. Még akkor is igaz ez, ha a Condemnedben olyan sűrű és őrületes dob van, hogy azt bármelyik black metal zenekar megirigyelné. 

Valahogy úgy vagyok ezzel az albummal, mint a Machine Head Locust albumával. Ha az előző előtt jelent volna meg, akkor lepetéztem volna minden egyes percétől és nem érteném, hogy sikerül ezt felül múlni. De egy Come Clarity után ennyi dallal, egyszerűen unalomba fullad. Ettől eltekintve még így is örömmel gondolok rá, hiszen fiatalságom hajnalán egy eléggé fontos album volt ez nekem.

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1518030366

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum