Ez a komor lemezcím reflektálhatna arra a tragédiára, ami a DM családot érte az elmúlt évben, de mint azt Dave Gahan nyilatkozta, a cím megszületett még Andrew Fletcher halála előtt, ami egyszerre baljós, borzongató, és szomorú. Elment a Híd, ami összekötötte az évek során kutya-macska barátságban tobzódó szerzőpárost, Gahant és Wildert, így már az is kétséges volt, folytatódik-e a Depeche Mode saga, vagy ezzel a tragédiával, a híd leomlásával ér véget korunk egyik legmeghatározóbb zenei formációjának a története.

Nehéz kritikát írni erről a lemezről, sőt, számomra már hosszú évek óta nagy falat egy új DM megjelenésről véleményt alkotnom, mert a kapcsolatom 36 évvel ezelőtt indult a bandával, és egyre nehezebben fogadom be az új szerzeményeiket. Most is időt kellett kérnem, hogy ne első felindulásból fogalmazzak, hagyjak időt, amíg beérnek a dalok, és a dalok által keltett érzelmek uraljanak.

A trükk működött, miután sem autóban, sem társaságban nem tudtam megbírkózni a mindent leuraló melankóliával, magamba zárkózva, teljes fókuszban már átadtam magam a szerzőpáros akaratának, és hagytam magam lerántani abba a mélységbe, ahová elkalauzolni szándékoztak.

Az előzetesen már kiadott My Cosmos Is Mine minimalista stílusban terelget az úton, a könnyedség legkisebb jelét sem mutatva. Itt szeretnék kitérni egy dologra, mégpedig arra, hogy ugyan Depeche Mode sosem tekintette a művészetét vagy helyesebben sosem szánta a művészetét lebutított party zenének, akkor sem hiszem, hogy a klasszikus dalaik ne árasztanának magukból felszabadult energiákat, örömöt és vidámságot. Ha a tartalom nem is, a csomagolás szórakoztató volt mindig is. Táncolásra késztető ritmusok még a Spiriten is előfordultak, elég csak a So Much Love-ra gondolni vagy a Delta Machine lemez Soothe My Soul-jára. Nos, ez hiányzik nekem nagyon a Memento Moriról, ez "zavart" meg elsőre, másodjára, ezt kellett kontextusba helyeznem azzal a komor és lemondó hangvétellel, ami az aktuális korongot uralja.

Viszont innentől már egyenes út vezetett ahhoz, hogy elnyeljen Gahan kozmikus sugárzása, a Before We Drown csodás áramlása, a People Are Good retro hangszerelése, a Don't Say You Love Me panaszáradata, vagy egyedüli tételként a Ghosts Again könnyedsége, játékossága az ütemekkel.

A civil életben nem tudom, hogy milyen kapcsolatban áll a megmaradt páros egymással, de amikor magukra csukják a stúdió ajtaját, és a producer rákönyököl a felvétel gombra, ott a varázslat - ami évtizedek óta repíti előre a Depeche Mode intézményét - újra erőre kap.

Nem tudom, hogy működnek majd ezek a melankólikus dalok élőben, júliusban biztos kapunk ízelítőt belőlük, de az egészen biztos, hogy tűkön ülve várom a koncertet. Az is biztos, hogy Fletch nélkül üresebb lesz a színpad, de ismerve a hazai DM fanok elkötelezettségét, méltó módon fogunk Emlékezni a Halálra.