Vannak olyan legendák, akik köztünk élnek. Akik bármit is csinálnak azért csak felkapjuk rá a fejünket. Hajt minket a kíváncsiság, hogy ennyi év után még mit mutatnak nekünk. Ilyesmi zenekar a Yawning Man is, akik hamarosan új anyaggal jelentkeznek. Azonban mi már meghallgattuk a Long Walk Of The Navajonak keresztelt albumot.
Be kell vallanom, hogy rám a Yawning Man utolsó live albuma nagyon nagy hatással volt. Miután megjelent hetekig nem voltam képes mást hallgatni, aminek a körülöttem élők nem feltétlenül örültek, főleg amikor nem találtam a fejhallgatót. A hatodik albumát úgy vártam a triónak, mint a messiást. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fognak most prezentálni. Gary Arce az egyetlen fix pont a zenekarban. Visszatért azonban Billy Cordell és tiszteletét teszi már a sivatag színeiben Bill Stinson is. Hármójuk játékából áll össze az éppen aktuális Yawning Man anyag.
Be kell valljam, hogy nagyon meglepődtem, amikor megnyitottam a promó packot és mindösszesen három dalt találtam. Oké, Gary, szereti hosszúra nyújtani a rétestésztát, de azért három dal? A Long Walk Of The Navajo tökéletesen leírja, hogy milyen a lemez. Noha a zenekar sosem volt egy virgázós, vagy hatalmas megoldásokban gondolkodó bada, azért ennél több spirituszt is tudtak volna ebbe az anyagba pakolni. A 2019-es Macedonian Lines például a mai napig ott van a kedvenc stoner/psy anyagaim között. Ahhoz képest ez a séta tényleg hosszúra lett nyújtva, ráadásul Mr.Stinson játéka nekem annyira nem fekszik. Ellenben Billy basszus témái miatt érdemes végighallgatni a lemezt. Jó… Nem a témák miatt, hanem ahogyan szól a basszusgitár. Kellemes lágy tónus, ami egyből belemászik az ember fülébe, és magára vonja a figyelmet, így Gary nyugodtan tud szállni a gitár témáival. De továbbra is tartom, hogy ez a tizenöt perces dal túl lett húzva. Ha rövidebb lenne öt vagy akár nyolc perccel nem fulladna unalomba a végére.
A srácok a kreatív energiákat a második dalban sem fogták vissza, így egy újabb hosszú, tizenhárom perces tétel született. Ahogy sokadjára hallgatom a lemezt rájövök, hogy mi a bajom a dobbal. Túl nyers, amit értek valahol, hiszen a zenét önmagában akarja visszaadni a zenekar, de így nincs meg benne az a kis plusz, amitől elkezdenék bólogatni. A dal amúgy a címadó szerzemény vonalán mozog tovább, lassú, lomha. Annyi a különbség, hogy a közepe felé megpróbál kicsit talpra állni, de hosszú távon ez sem köti le túlzottan a figyelmet. A záró Blood Sand a legrövidebb szerzemény, pedig így is két másodperc híján kilenc perc hosszú. Ha fülhallgatóval tolod, akkor érdemes ennél a tételnél lejjebb tekerni a sivítós gitáreffektek miatt a hangerőt.
Összességében a Yawning Man már megette a kenyere javát. Megalapoztak egy olyan műfajt, amit imádok, és amiért örökké hálásak lehetnek ennek a szcénának a szerelmesei. De az is biztos, hogy most ez az időszak nem nekik kedvezett. Ha ez a legjobb lenyomata annak, ami bennük van, akkor lehet, hogy most egy kicsi pihenőt kellene tartaniuk.
