Amikor a Blind Myself új lemeze, Az idő dönti el megjelent, akkor a hvg.hu hasábjain volt egy hosszabb interjú Tóth Gergővel. Ami dicséretes széleslátás egy mainstream online újságtól, hogy egy schrödingeri állapotban lévő hazai extrém metal zenekar frontemberével hoz le írást. Jobban olvasva azért nyilván arról a látszólagos ellentmondásra igyekezett rávilágítani, hogy egy metalfej hogyan tud azonosulni azzal a menedzseri szereppel, ami a Wellhello, Azariah vagy épp a Follow The Flow, Dzsúdló szervezési feladatai miatt feszül.

Az a helyzet, hogy az egzisztenciális válság öregebbik feléről nézve nincs itt semmiféle ellentmondás. Kukákból zabálva pár évig hitelesen elő lehet adni a metalt, de az ember már csak olyan, hogy jobban szeret tele hassal és ép tető alatt létezni. És ha ez megvan, akkor tudunk az Maslow piramis felső szintjeire lépdelni, ahol például társadalmilag érzékeny témákról tudunk a metalzene közös nyelvén beszélgetni. Nagyjából egy történt az elmúlt nagyjából tíz évben a Négyszögöl lemez óta, Tóth Gergővel nagyjából ez történt. Supermanagement nevű cége már szépen elmegy a lábán és újra van idő és ihlet fasza zenéket írni. A 2016-ban szétment zenekar tagjai tehát újra összeálltak és leraktak elénk egy érett, okos és húzós albumot.

És a téma, mint mondani szoktuk, az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Sőt még azt se, mert mind a bőrünkön érezzük ezeket: a vallási bigottság, a magyar néplélek együgyű leszaromsága (aka. jólvanezígy), a társadalmat széttépő árokásás, vagy éppen a pusztuló világunk. Ezek témák azok, amik átszelik Az idő dönti el albumot, természetesen a jól ismert és blind-os szemüvegen keresztül. Az album nem túl hosszú, 37 percnyi - hogy ez sok vagy kevés, ízlés kérdése, de jól reflektál arra az igényre, hogy a három perces dalok könnyebben befogadhatóbbak. Én ebben a kérdésben a skála másik felélről érkezem, a hosszú építkezős dalokban hiszek, de megértem és jelen esetben éltem is ezt a rövid dalos felfogást. Egy-egy rövid zúzdával könnyen ki tudja magából rázni a dühét az ember, miközben a szöveg magasabb nívót hoz, mint az átlag. A Blind Myself szövegei mindig is agyasak voltak, emiatt is imádtam a Négyszögölt is, de ezen a lemezen akkora bemondások vannak, hogy leszakad a pofám! Annyira könnyen tudok az egész album szövegkönyvével vibe-olni, hogy az már túlzás.

A címadó dal kezdeti tufasága meglepő, de is nem tart soká és szépen átfolyik a Szavak a pusztában dalba, ami viszont már egy vegytiszta Blind Myself dal. Ennyit a bevezetésről, térjünk rá a lemezre! Mert ami a következő nyolc dalban történik, azt azért nem láttuk jönni. Mindegyik dal zseni látlelet kis magyar valóságunkról. Itt élünk, így egy pillanat alatt tudjuk, hogy melyik archetípusról szól az adott tételben. Tökéletesen értjük, hogy a Szent Gyűlölet alapja az emberek között tizenéve tartó módszeres gyűlöletkeltés. Az egyik legjobb dal lemezen a Nagy kétség, aminek a húzását az adja, hogy ez egy visszautalás a Négyszögöl Diszkószám az éhezésről dalra. Annak a dalnak annó az volt a rugója, hogy Gergő minden könyvét kellett pénzzé tegye, hogy enni tudjon. Most pedig már arról ír, hogy ugyan a gyomor már tele (a fent említett egzisztencia megteremtése), de a gondok nem szűntek meg, csak mások lettek, de a k...a pénz még mindig ott van, hogy az egész világ tengelye. Az istállóból itt Dzsúdló segít be kis vokállal, ízlésesen és önazonosan. Az irónia, mint alapelem a Blind Myself lemezeken vissza-visszatér, a Pusztul a világ! dalban is érkezik tökéletes érzékkel és tűpontosan odaszúrva, de ami legfontosabb, hogy a lemez egyik legnagyobb bemondása itt dörren el. A "mi törlődünk/mit örlődünk?" rímpártól simán leraktam a hajamat! A Senki és a Gyónás dalok a refréneikkel viszik tovább a lemez ívét, megérkezeve a Kívülállók dalhoz, ami újra egy nagyon érzékeny és nagyon okos dal. A szolidaritást, a társadalmi közös szerepvállalást én még magyar metalzenében (meg úgy általában bármilyen magyar zenében) nem hallottam ilyen színvonalasan elővezetni, a lemez egyik csúcspontja.

A következő két dalt őszintén gyakran továbbnyomom. Bár ember nincs, aki az Apró-cseprő poklocskák élményével ne tudna azonosulni, amikor a világ összeesküdik ellened és minden egyszerre baszódik el körülötted. Nem mindig tudok erre ráhangolódni, holott iszonyat jó húzása van a dalnak. A másik pedig a Léna, ami egy Omega feldolgozás. Az Akárki fia újra egy csodás fricska annak a soviniszta újhullámnak, ami nem hajlandó elfogadni más társadalmi csoportokat, velük együttérezni. Tökéletes lezárása a lemeznek.

Ez nem egyszerűen csak egy Blind Myself album, amire majd' tíz évet kellett várni. Érzékeny és okos album volt a Négyszögöl is, de Az idő dönti el lemez túlmutat rajta. Ez egy szociorajz, egy korlenyomat a mai magyar társadalomról. És ahogy a lemez hangulata visszhangozza is ezt, ezek nem dicső évek. Millió sebből vérzünk, fájdalmat és dühöt cipelünk és szinte esély sincs ezeket a terheket letenni.