A svájci Green Labyrinth neve bizonyára még azok előtt is ismeretlenül cseng, akik tőlem sokkal járatosabbak a női énekkel elővezetett szimfonikus metal leágazásaiban. A Sequences a 2008-ban alakult ötös második nagylemeze.

Az előzmény még 2014-ben jelent meg, tehát a zenekar kényelmes tempóban, görcsmentesen, bizonyára hobbi szinten működik. Az első lemezhez nem volt szerencsém, a nyár elején érkezett folytatásba is csak véletlenül botlottam bele. A bemutatkozó anyag, a Shadow Of My Past szerzői kiadványként jelent meg, és a mai zenekarból abban az időszakban csak ketten voltak érintettek.

Ők, vagyis az alapító gitáros és a billentyűs leheltek új életet a formációba, és a német nyelvterületek utánpótlásának kutatásában töretlen lelkesedéssel fáradozó Fastball Music támogatásával jelentették meg második nagylemezüket.

A szimfonikus metal második, bizonyos tekintetben harmadik vonaláról lévén szó, a Sequences nem lehet egyéb egy kötelező stílusgyakorlatnál. A svájciak a himnikus, epikus oldaláról értelmezik a stílust, tehát nem a technikai bemutató és az áriázás, hanem inkább a kimértebb tempók és a szárnyaló énekdallamok a főbb, de nem kizárólagos jellemzőik.

A miheztartás végett két támpontot ugyan bedobnék, az Edenbridge és a Within Temptation képében, de értelmét nem látom a további nagyobb nevek listázásának, és a kézenfekvőnél is kézenfekvőbb párhuzamok citálásának.

Akit 2023-ban (még) megszólít a szimfonikus metal kifejezés, akár errefelé is keresgélhet, ha nem elégszik meg a szimpla háttérzenével, hanem a hét-nyolc perces – számomra esetenként már túlzottan terebélyes – szerzeményeket is képes befogadni.