RockStation

A kukorica gyermekei: 30 éves a Nu Metal

2024. január 11. - vinylwowww

numetal_30.pngElég anakronisztikus megállapítás, ám kétségtelenül igaz: 2024-ben 30 éves a nu metal (amennyiben a Korn bemutatkozó albuma az origo) és bár egy ilyen szép kerek évfordulón többnyire a múlton szokás merengeni, most mégis inkább a jelenben maradva nézünk szét a műfaj háza táján.

Persze 94-ben a nu metal még alternatív metal néven futott és morcosabb is volt, messze attól a mélyre hangolt gitárokkal előadott popzenétől amivé a hype csúcsán transzformálódott, ám ez is jelzi mennyi mindent lehet beleszuszakolni abba a dobozba amire talán jobban tapad a modern metál címke.

Furcsa belegondolni, hogy amikor én voltam 15-16 éves, akkor a The Doors debüt albuma ünnepelte a harmincast, a Light My Fire-re meg legalább annyira illet megőrülni a rockdiszkóban, mint mikor a Rage Against the Machine nyomta a “kibaszott tócsát”. Bár Jonathan Davisnek is volt barkója, a mackóalsót és a bőrnadrágot még akkor is három évtized választotta el egymástól, ha a nap végén mindkettő ugyanazt a seggszagot árasztotta (a bőrnadrág talán kicsit durvábbat). 

Egy Lithium Night playlisten gondolom most is ott figyel a Slipknot, a Limp Bizkit meg a Papa Roach néhány slágere, sőt mi több a nu metal nagyvadak többsége a mai napig aktív (lemez, turné, sör, kávé, miegymás), mégsem szolgálhatnak hiteles státusz jelentéssel a műfaj aktuális állapotáról egyszerűen azért, mert időközben ők is klasszicizálódtak.

Ahogy manapság a Metallicára sem thrash metal zenekarként gondol az ember, úgy a Korn, a Deftones vagy a System of A Down is megengedheti magának, hogy simán a nevével definiálja önmagát, így talán jogos a kérdés: létezik még olyan, hogy nu metal, vannak friss bandák akik héthúros Ibanezzel felelgetnek a hip-hop groove-okra és ha igen, mennyire korszerűek/népszerűek a tizen-huszonéves célközönségnél?

A tradicionalisták körében közutálatnak örvendő deathcore szcénának sikerült pár éve új vért pumpálni a nu metalba, jobban mondva önmagukba toltak egy kis Kornt meg Slipknotot, lett is belőle nu deathcore olyan bandák tolmácsolásában, mint a Suicide Silence, Whitechapel vagy a Brand of Sacrifice. Annak idején Munky sztorizgatott arról, hogy mekkora hatással volt az eredeti Korn hangzásra a floridai death metal (konkrétan a Morbid Angel Covenant albumával példálózott), szóval az már igazi beltenyészet mikor egy alapból a death metal eszközeit penetráló műfaj egy másik halálmetált visszahigító zsánerrel igyekszik felütni a keveréket. A Suicide Silence The Black Crownján Jonathan Davis szerepeltetése még csak egy üde színfolt, a 2017-es túlnyomóan nu metalos panelekből építkező címnélkülitől viszont feljön a rajongókban az epe, így levonva a tanulságot nem is erőltetik tovább a dolgot, szemben mondjuk az Emmure-ral akik a legutóbbi Hindsight albumukkal jó eséllyel pályáznak a deathcore Limp Bizkitje címre.

Mivel a deathcore-nál csak metalcore-t illik jobban ekézni, ők is házhoz jönnek a pofonért a nu metalcore-ral aminek jelen állás szerint az Alpha Wolf a prófétája. Egyébként pofonegyszerű a megfejtés: adj a hc/punkos tekerés meg a heavy (illetve death) metal panelek mellé néhány bazári nu metal riffet, scratchelést, rappelj rá fejhangon üvöltve és a tiszta énekkel se spórolj. A purista metálosnak a deathcore/metalcore/nu metal puszta említésére kinyílik a bicska a zsebében, aztán ha ez a trio összefog akkor még tökön is szúrja magát vele. De ne legyünk vaskalaposak, ha most lennék tizenhárom meglehet én is Alpha Wolfot bömböltetnék az osztálykiránduláson!

A következő kupac a hagyományőrző nu metal, ami olyan, mint az én gyömbérrel turbózott klasszik húslevesem: mindent úgy csinálok, ahogy anyám mutatta, viszont tolok bele némi friss gyömbért, ami nem írja felül a jól ismert ízvilágot, de ad neki azért egy kis pluszt. Ebben a gyömbéres húslevesben utazik pl. a Wargasm, ami olyan mint egy indusztriálisabb Limp Bizkit (Fred Durst vendégeskedik is a legújabb lemezükön), illetve szerintem van otthon egy Wes Borland házioltáruk is, a fifikás-ragadós Borland-riffeket mindenesetre elég jól levették.

A Saint Agnes Bloodsuckers című lemeze inkább a Coal Chamberből merít ihletet, a Loathe le sem tagadhatja, hogy a szívük a Deftonesért dobban, az Orthodox a System of A Down féle eklektikában dagonyázik, a Slipknot csemetékből verbuválódott Vended meg nem túl meglepő módon a családi bizniszt viszi tovább. Ha pedig Korn reminiszcenciát keresünk, akkor én a Tallah-ra szavaznék, akik megszólalásukban ugyan kevésbe, attitűdre viszont hozzák azt a fullasztó horrorfilmes hangulatot, amely a bakersfield-i ötös első két lemezét jellemezte (illetve a Slipknot Iowa-ja is sokat pörgött náluk, az tuti). 

Szintén érdekes jelenség, hogy miként bír integrálódni a nu metal a látszólag távol eső műfajokba, de végül is elég időt töltött ahhoz a mainstreamben, hogy a popzene kísérletezőbb dívái hozzávalóként belekeverhessék abba a kulimászba, ahol némi erőszakkal ugyan, de megfér egymás mellett a trap, az elektro vagy az r&b meg persze a minden lakossági igényt kielégítő dallamok, így többek között Grimes, Megan Thee Stallion vagy Poppy dolgai azt mindenképp elérték, hogy a zsáner szélesebb körben ismét beszédtéma legyen. 

Elég csak meghallgatni Megan Thee Stallion Cobra című dalának rock remixét ahol a Spiritbox-szal karöltve főznek tucat slágert az Evanescence-recept alapján, de alapvetően igazuk van, húsz év pont elég ahhoz, hogy egy mai tizenéves revelációként élje meg a rappelős sláger-metált.

Koromnál fogva én pont kinőttem a nu metal kommerszebb részét, pedig úgy tűnik, hogy manapság inkább a 2000-es évek rádióbarát bandáival definiálják a műfajt, a Spotify “New Nu Metal” playlistje legalább is erre enged következtetni. Ha valaki mondjuk Linkin Park típusú  “modern” rockzenére vágyik, az biztos talál magának új kedvencet a pogácsaszaggatóval összeállított lejátszási listában.

Szóval a közönségbarát nu metal köszöni jól van, a 90-es évek marconább megoldásai meg egyrészt szépen feloldódtak az éppen divatos djent/deathcore/metalcore katyvaszban másrészt ravaszul reinkarnálódtak az “új-tradicionalistákban”. Mivel 2024-ben jó eséllyel a revival naptárban is lapozni fogunk, amikor is az alternatív rock/metálos 90-es évek váltja a 80-as szintipop nosztalgiát, velhetően ismét többen fedezik fel a műfajt, hiszen ahogy a mondás is tartja egy újszülöttnek minden nu metal új.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4318299773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kútmester 2024.01.11. 12:26:46

Az első kettő felejtős, a Tallahnak neve lesz a szakmában, a Megan pedig nem rossz.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum