Aki ott volt a Robotban a Cudi Purci Booking tavaly októberi “bemutatóján”, jól emlékezhet a Mares Of Thrace nevű kanadai duóra, amely első alkalommal járt Európában, azon belül pedig Magyarországon is. Most részletesebben is bemutatkozik a formáció, mégpedig az alapító, fő dalszerző Thérèse Lanz jóvoltából. A beszélgetésre röviddel a turné vége után került sor.

Nagyon durva volt hazatérnetek Európából, ami az időjárást és az éghajlati viszonyokat illeti?

Thérèse Lanz: A kellemes kelet-európai tizenhét fok után elég nyomasztó volt mínusz tízbe visszatérni (nevet). Nálunk télen nem ritka, hogy egy héten át mínusz harminc fok hideg van. A zenekarok ilyenkor zárják magukra az ajtót és készítik el a legjobb anyagaikat, mert kimozdulni úgysem lehet (nevet).

Neked és Casey-nek is van saját stúdiótok?

Thérèse: Casey-nek van egy otthoni stúdiója, ott vette fel a legutóbbi albumunkat teljes egészében. Demózni is ott szoktunk. Klassz, hogy van a bandában valaki, akinél van erre lehetőség. Ami azt illeti, épp most fejeztük be a következő lemez megírását, és még a tél folyamán fel is vesszük majd az anyagot egy számunkra igen kedves amerikai producerrel.

Hogyan sikerült az első európai turnétok, amelyre idén ősszel került sor?

Thérèse: Ezután soha többé nem akarok Észak-Amerikában turnézni (nevet)! Valahogy más a hangulata az egésznek, nehéz elmagyarázni. Úgy érzem, az európai kultúrában az emberek tisztelik a zenét és általában a művészetet, szemben Amerikával. Ezt mondatja velem például, hogy Európában teljesen magától értetődő ellátást és szállást biztosítani a zenekaroknak. Észak-Amerikában nem így van. És ott vannak nálatok az állami támogatást élvező koncerthelyek. Így az önkormányzati pénzalapok jóvoltából az egészen kis helyeken is kitűnő a hangtechnika. Kanadában is létezik pénzalap a művészetek támogatására. Nem úgy, mint az Egyesült Államokban. Viszont a mi rendszerünk sem vethető össze az európaival. Ez sokat elmond arról, mit tartanak értékesnek az emberek kulturális szempontból, és szerintem csodálatos. Reméljük, a lehető leghamarabb visszatérhetünk hozzátok. 

Hogyan szerveződött meg a túra? A TarLung hozta össze nektek?

Thérèse: Igen, a legtöbb bulit ők kötötték le. A saját koncertjeinket momentán mi szervezzük magunknak, nekik pedig sokkal kiterjedtebb kapcsolatrendszerük van, úgyhogy felhívtak egy csomó embert, és elvégezték a munka nagy részét. Ha bármi hiányérzetünk lehet, az csak annyi, hogy nem volt túl sok időnk szétnézni a városokban, ahol jártunk. Ha két hely között nem túl nagy a távolság, akkor általában beiktatunk egy-egy pihenőnapot, viszont bármennyire szerettük volna megnézni Budapestet, nem volt rá lehetőségünk, mert jó hosszú út állt előttünk. Amit én láttam a városból, az gyönyörű volt. Ráadásul turnén sosem ettem még olyan finomat, mint egy magyar benzinkútnál! Magam sem hittem volna. Észak-Amerikában többnyire benzinkúton kajálunk, amikor úton vagyunk. 

Beszéljünk a The Exile albumról! Az anyag tavaly jelent meg a Sonic Unyon és a FACTOR gondozásában.

Thérèse: A Sonic Unyon egy nagy múltú, mindenki által jól ismert kiadó Kanadában. Persze Kanadán kívül szinte senki nem tud róluk, holott gondoztak már Voivod és Danko Jones anyagokat, meg néhány legendás kanadai hardcore banda egyik-másik kiadványát is. Csupa olyan zenekarról van szó, amely komoly hatást gyakorolt rám. Ezért is voltam mérhetetlenül boldog, amikor lemezszerződést ajánlottak nekünk. A megállapodásunk két albumra szólt, és a The Exile volt a második úgyhogy most új kiadót fogunk keresni, és ezúttal olyan céget keresünk, amely valamivel jobban szem előtt van a nemzetközi színtéren. A FACTOR pedig egy rövidítés, amely nem mást takar, mint egy, a kanadai előadók lemezkészítését elősegítő alapítványt. Ez is egy formája az állami támogatásnak, amelyről az előbb beszéltem. A kanadai adófizetők pénzén csináltunk lemezt (nevet).

Nagy általánosságban milyen a kanadai underground mozgalom helyzete? Mennyiben könnyíti meg a lemezkiadást a Sonic Unyon és a FACTOR? Sok zenekar tud az ő támogatásukhoz folyamodni?

Thérèse: Minden kanadai zenekarnak nehéz kitörnie a helyi színtérről. Különösen a nyugati országrészre igaz ez, ahol a városok iszonyatos távolságra vannak egymástól. Ez eleve a turnézást is nagyon megnehezíti. Kelet-Kanadában sok nagyváros található két órányira egymástól. Nyugaton ezzel szemben ott a nagy préri, Calgary pedig tizenkét órányira van Vancouvertől, és tizenöt órányira Winnipegtől. Szóval olyanok vagyunk, mint egy kis sziget a semmi közepén, ami miatt borzasztó nehéz turnézni. Úgy gondolom, minden kanadai bandának, amely valóban komolyan veszi, amit csinál, és igyekszik szélesebb rajongótáborhoz eljuttatni a zenéjét, igen kitartónak és türelmesnek kell lennie. És hát szeretnie kell a megpróbáltatásokat (nevet). Nekünk kimondottan nagy szerencsénk volt. Persze a szerencse minden banda életében fontos tényező, akár a legkisebb siker esetében is. Úgyhogy kemény meló ez, bírni kell a megpróbáltatásokat, és némi mázli sem árt. De a zenélésre is igaz ugyanaz, ami bármi másra az életben: minél keményebben dolgozol, annál inkább melléd szegődik a szerencse.

Biztosan ezerszer feltették már nektek ezt a kérdést, de mindig is duó felállásban működött a Mares Of Thrace? Alapítóként soha nem gondolkodtál teljes zenekarban?

Thérèse: Mindig voltak olyan egyenlőségelvű arcok, akik arról faggattak, a saját szólóprojektem-e a Mares Of Thrace. Nos, nem az. Punk és hardcore bandákban zenélve nőttem fel a legjobb barátnőmmel Stefanivel (Stefani N. MacKichan, ex-dobos) együtt. A többi zenésztársunk mind azért szállt ki, hogy szokványos életet élhessen, családot alapítson, és szokványos munkát találjon. Végül mi maradtunk ketten. Úgy döntöttem, fogom a bariton gitárt, és lassú, súlyos témákat írok egy duó felállású bandában. Nem sokan hittek abban, hogy egy két fős formáció életképes lehet, ha ilyen súlyos zenét játszik. Folyton azzal nyaggattak, hogy be kéne vennem egy basszusgitárost. Mi azonban elhatároztuk, hogy nem foglalkozunk ezzel, és ez lett a legsikeresebb bandánk. Elkezdtünk komolyan turnézni, és a Sonic Unyon is ekkor tett először ajánlatot nekünk, de aztán Stefani is a szokványos életet és a szokványos melót választotta, mert nem akart többet turnézni. Idősgondozó lett belőle, én pedig nagyon büszke vagyok rá. Szünetet tartottunk, majd néhány év múlva jött Casey barátom (Casey Rogers, jelenlegi dobos), akivel különböző death metal bandákban játszottunk együtt, és szólt, hogy ha már vannak dalaim, és tartozom még egy lemezzel a Sonic Unyonnak, hát megpróbálhatnánk együtt összehozni egy Mares Of Thrace anyagot. Eleinte vonakodtam, mert miután annyit zenéltem olyan valakivel, akivel együtt nőttem fel, nem tudtam volna elképzelni, hogy mással folytatom. Aztán mégis belevágtunk Casey-vel, és nagyszerű eredményre jutottunk. Hirtelen a helyükre kerültek a részletek, és úgy éreztük, ennek így kellett történnie. Van úgy, hogy az élet nem arra visz, amerre szeretnéd, és nagy lendületet kéne venned, majd sikerül újra kezdened a megfelelő társsal.

Szóval ezért telt el tíz év a The Pilgrimage album óta?

Thérèse: Igen. Közben én is megpróbálkoztam egy rendes állással. Úgy voltam vele, hogy ha minden barátom ezt csinálja, akkor talán én is belevágok. Áttelepültem az Államokba, és videojáték-fejlesztéssel kezdtem foglalkozni. Nem mondom, klassz meló, viszont nem éreztem teljesnek az életemet anélkül, hogy gonosz, súlyos muzsikát nyomok egy zenekarban. Aztán jött a pandémia, és két újabb év ment a levesbe. 2020-ban már befejeztük az albumot, de két évig tétlenségre voltunk ítélve, mint sok más banda.

A The Pilgrimage lemez beszerezhető még? A koncerten nem láttam a merch pulton.

Thérèse: A kiadó honlapján keresztül lehet beszerezni. A vinyl változatra roppant büszke vagyok, gyönyörű a piros-fekete színösszeállítás! Nálunk is van belőle raktáron, de úgy döntöttünk, inkább nem hozunk át Európába vinylt. Már attól rajtam van a stressz, hogy a repülőre kell felvinnem bármit. Pedig kellett volna hoznunk belőle, hiszen mindenki vinylt szeretett volna venni. Na, majd legközelebb.

Visszatérve a The Exile-ra, koncept albumról van szó?

Thérèse: Ami engem illet, mindig is agyasnak, művészkedőnek találtam a koncept albumokat, és nem tudom, illenek-e rám ezek a jelzők (nevet). Átköltöztem Chicagóba, de rögtön a 2016-os választások után azt éreztem, nem akarok tovább maradni az Államokban. Hazatértem Kanadába, ám a városomban is erősen jelen van a politikai konzervativizmus mind a mai napig, szóval oda sem szerettem volna visszamenni. Már azon kezdtem aggódni, hogy nem lesz otthonom. Aztán amikor Kanada keleti partvidékén éltem, sok olyan emberrel találkoztam, akik szintén nem voltak képesek hazatérni. Az ő sorsuk még sokkal rosszabb volt, mint az enyém. Összebarátkoztam egy szíriai arccal, aki sok más menekülttel együtt érkezett Kanadába 2015-ben vagy 16-ban. Összebarátkoztam egy görög arccal is, aki az ottani gazdasági válság idején volt kénytelen elhagyni a hazáját. És még nekem sírt a szám Chicagóban ilyen-olyan problémáim miatt!.. Szóval az albumot olyan ismerőseim ihlették, akik nem térhetnek haza, és akik állandóan bolyonganak a világban. 

Te magad is egy bizonyos politikai közegben érzed magad igazán biztonságban vagy otthonosan? Ebből tudsz ihletet meríteni a dal-és szövegíráshoz?

Thérèse: Igyekszem képben lenni a világban zajló eseményeket illetően. Érezhetem itt biztonságban magam, ha a világ sok ember számára annyira veszélyes. Sajnos ebből folyamatosan tudok ihletet meríteni. Szóval engem általában a rossz történések inspirálnak. 

Minden hangszert ti ketten játszottatok fel Casey-vel. De kié a tiszta ének az Offerings of Hand and Tongue nótában?

Thérèse: Az is én vagyok. Pedig, hogy őszinte legyek, általában nem szívesen énekelek tisztán (nevet). Nehéz. Hörögni egyszerű, tisztán énekelni nehéz. A koncerteken nem agyalok sokat ezen, egyszerűen a pillanatnak élek. Stúdióban viszont iszonyúan ráfeszülök, hogy pontosan énekeljek, és hogy meglegyen a megfelelő verzió. 

Hogyan találtad ki a Mares Of Thrace nevet? Érdekel az ókori görög mitológia?

Thérèse: Nem kötődöm különösebben hozzá. Éppen próbáltunk nevet találni a zenekarnak, én pedig sokat olvastam szörnyekről. Konkrétan nőnemű szörnyekről. Adottak ezek a félelmetes trákiai kancák: vért ittak, tüzet okádtak, sőt felfalták a saját gazdájukat is – nekem ez nagyon bejött. 

2024 közepén a torontói Prepare The Ground fesztiválon játszotok. Mi ennek az eseménynek a jelentősége számotokra?

Thérèse: Ez lesz az első alkalom. Viszont a szervezőknek az a céljuk, hogy a Roadburn észak-amerikai változatát csinálják meg. Ezért örülök annyira, hogy a részese lehetek. Nálunk nincs olyan esemény, amely a Roadburnhöz lenne hasonlítható, ezért megtisztelő és izgalmas számomra, hogy valaki ezzel az elképzeléssel áll elő, és bennünket is meghív. A már ismert fellépőkön kívül is lesz még egy nagyszerű banda, bár csak később fogják bejelenteni. Érdemes lesz átrepülni érte Kanadába! Toronto belvárosában lesz a buli, több helyszínen. Ilyenkor persze mindig szomorú, ha az ember éppen akkor van színpadon, amikor egy másik zenekart nézne, úgyhogy remélem, mi nem Emma Ruth Rundle vagy a 40 Watt Sun műsora alatt fogunk játszani. Meglátjuk. Megtesszük, ami tőlünk telik.

Említetted, hogy már megírtátok a következő lemezt. Netán a megjelenés sincs már messze? Utána számíthatunk arra is, hogy visszatértek Európába?

Thérèse: Jövőre Európa másik fele, azaz a nyugat kerül sorra. Reményeink szerint az új album is jövőre fog megjelenni. Én egy hónapos európai turnénak örülnék igazán. Sok észak-amerikai banda sosem jut el Kelet-Európáig, én viszont imádtam, és oda is szeretnék majd visszatérni. Ó, és még valamit Budapestről: a Hegy az egyik legjobb zenekar, amelyet valaha láttam! A TarLunggal közös turné végén közzétettem egy posztot olyan kérdésekkel, hogy mi sikerült jól, mit csinálhatnánk jobban legközelebb stb., és azt is megkérdeztem, melyik a legjobb banda, amellyel a turné során játszottunk. A válaszadók egyöntetűen a Hegyre szavaztak! Utána a Hegy tagjainak is megüzentem, hogy ők az egyik legjobb csapat, akikkel valaha felléptem. Valószínűleg nem hitték el (nevet).

A budapesti bulival kapcsolatosan egyedül az alacsony nézőszámot sajnálom.

Thérèse: Szerintem még kifejezetten jó is volt a nézettség ahhoz képest, hogy négy kis zenekar lépett fel szerda este.

A hangulat mindenesetre jó volt.

Thérèse: Én is így gondolom. A klub tetszett, a személyzet és a technikai stáb nagyon rendes volt velünk, és a hangzást is topra rakták. Szóval bízom benne, hogy legközelebb egy pénteki napon jövünk (nevet).