Egy elég monstre csomag érkezett ezen a hétfői napon a Dürer Kert nagytermébe, tudtam hogy itt bizony brutalitásból nem lesz hiány. A Suffocation rendre kihagyott minket minden covid utáni EU turnéjából, így nagyon örültem, amikor végre újra felkerült Budapest a térképükre, ráadásul a Sanguisugabogg társaságában, akik legalább ugyanekkora kedvencek.
Először jártam az új Dürer nagytermében és jóval impozánsabb képet nyújtott, mint a régi. Hatalmas kivetítő, széles színpad, legalább dupla akkora belmagasság, saccra a befogadóképessége is több lehet párszáz fővel. Inkább éreztem magam egy nagyobb csarnokban, mint egy klubban, de ez nem feltétlenül hátrány.
A beszámoló elején leszögezném, hogy nem szeretem a deathcore-t, viszont ha már 2 ilyen banda is szerepelt a lineupban, a minimum az volt, hogy adok nekik esélyt és hátha meggyőznek élőben, próbáltam minél nyitottabban hozzáállni. Oda is értem a budapesti As Karma Brings korai kezdésére, de pár szám után eldőlt, hogy ez nagyon nem az én zeném. Lehúzni nem szeretném őket, a közönségből ítélve több új rajongót is szerezhettek, színpadi rutinjuk is volt, a közönséget is hergelték, látszott hogy egy jól összeszokott csapatról van szó. Nagy tapsot kaptak, a többség élvezte őket, én sajnos nem tudtam, de hát ízlésen nem vitatkozunk.
Rövid átszerelés után következett az új-zélandi Organectomy. A ”-tomy” végződésű bandákkal eddig nem volt jó tapasztalatom, őket sem ismertem korábban, sőt a koncert előtt sem hallgattam bele, hogy milyen is a zenéjük, gondoltam majd élőben meglepnek.
Ők már hozzám jóval közelebb álló muzsikát játszottak, slam/brutal death metal a játék neve, érződött az is, hogy nagy hatással lehetett rájuk a Suffocation. A banda eredetileg 5 tagú, a turnéra azonban kvartettként érkeztek. A miértjéről nem találtam semmilyen infót, mindenesetre az egyik gitárosukat otthon hagyták, az ő részei samplerről mentek. Ettől függetlenül egy gitárral is hasítottak, Alex Paul pedig érdekes mozgáskultúrával vezényelte le a rájuk kiszabott csekély fél órát. Nem mondom, hogy a koncert hatására a világ legnagyobb Organectomy fanja lettem, de élőben mindenképpen meggyőzőek voltak.
A kimondhatatlan nevű Sanguisugabogg volt a soros. Az első demo óta követem őket, a 2022-es pesti koncertjük pedig az egyik kedvencem volt az évben, így most is nagyok voltak az elvárásaim. Zeneileg nagyon tuskó, primitív death metal, de számomra ez adja a báját is. Kis hardcore hatást is felfedezhetünk bennük, gyakran turnéznak ilyen bandákkal is, ami a vokalista, Devin Swank folyamatos "move the person next to you" felszólításain is érződött. Meg is tette a hatását, az est addigi legnagyobb pitjeit eredményezte, de a nyakizmok is komoly edzésnek lettek kitéve az olyan agyrohasztóan gyilkos számoktól, mint például a Mortal Admonishment (az a riff 1:48-tól halálos). Főleg a tavaly megjelent második albumukról válogattak, de nekem a csúcspontot az első lemezes Dragged by a Truck és a Dead as Shit párosa jelentette. A címekből is könnyen levonható, hogy a dalszövegekbe ne képzeljünk túl sok fantáziát, de nem is kellenek nagy filozofikus megfejtések a neandervölgyi death metalba. Külön imádom, hogy az albumaikon használt kissé St. Anger hangzású pergőt hozzák magukkal a turnéra is, ez már a zenéjük meghatározó része lett és lehet elsőre zavaró, de én már el sem tudnám képzelni enélkül. Plusz ez ad egy egyedi, rögtön felismerhető ízt a zenéjüknek. Nem egy nagy színpadszántó banda egyébként, a mozgás kimerült annyiban, hogy Devin felakasztott szemmel headbangelt, de másba ha akarnék se tudnék belekötni.
Nehéz dolga volt az Enterprise Earthnek a 'bogg arcletépő szettje után, főleg hogy ők is deathcore-ban utaznak, viszont már az első taktusokkal meggyőztek. Sok hatás keveredik a zenéjükben, voltak itt grandiózus szimfonikus betétek, már-már heavy metalos gitárszólók, thrash riffek, elszállós tiszta vokálos momentumok és persze betonkeménységű breakdownok… bevallom a koncertjük végére, már kicsit sok is volt. Több feloldás a zenében, több thrash riff jobban állt volna nekik, de lehet megint csak az beszél belőlem, hogy alapvetően nem nekem való a stílus. Ettől függetlenül a koncert meglepően jó volt, az új énekesük Travis Worland az egész termet mozgásra bírta. Gabe Mangold melodikus betétjei és szólói miatt szerintem mondhatjuk, hogy az est "leglágyabb" csapatáról volt szó, de hát ez is bizonyítja, hogy milyen brutális csomag érkezett aznap Budapestre.
Utolsóként érkezett a new yorki legenda, a Suffocation. Ekkor lassan már 4 órája szólt a fülembe az irgalmatlan death metal/core és azon gondolkodtam, hogy vajon ennyi brutalitás után mennyire tudnak majd érvényesülni. Legkésőbb a másodikként érkező Thrones of Bloodnál esett le, hogy nem kell félteni a Suffocationt, nem hiába a stílus egyik atyja. Van a zenéjükben egy zsigeri kegyetlenség, és imádom hogy úgy tudnak technikásak lenni, hogy az ne váljon a brutalitás kárára. Ők is használnak breakdownokat bőven, de nem esnek túlzásba és a rengeteg tempóváltás miatt sosem válnak unalmassá. Színpadi kiállásuk is tekintélyes, Ricky folyamatosan nyomta a Franktől megöröklött "handchop-ot", Derek pedig a csak rá jellemző ikonikus letámasztott gitáros, derékból headbangelős pózt. Terrance Hobbs pedig önmagában is egy jelenség, a tagság legöregebb tagjaként is olyan, mint egy kíméletlen precíziós gépezet, legyen szó nyakatekert szólókról vagy riffekről. Ezzel egyébként az egész bandát is lehetne jellemezni, a brutal-o-meter már így is a maxon volt, de ők teljesen kiakasztották.
A setlistjük csak és kizárólag klasszikusokból és új dalokból állt, a remekül sikerült tavalyi Hymns from the Apocrypha-t négy dal erejéig is megidézték és azt kell, hogy mondjam, nem maradtak el sokkal az olyan überklasszik számoktól sem, mint mondjuk a Catatonia vagy a Sanguisugaboggos Devinnel előadott Liege of Inveracity. Az új lemez nótáin kívül nem játszottak semmit az újjáalakulás utáni időkből, így ha már sokszor láttad őket talán szívesen hallgattál volna valami mást a Pierced from Within helyett, nekem viszont még csak 2. találkozásom volt velük, úgyhogy nem zavart, hogy a klasszikusokra koncentráltak. Csúcspontok számomra a Breeding the Spawn és a thrash-es alapokon nyugvó Infecting the Crypts voltak, viszont a koncert kissé antiklimatikus véget ért, az említett dal után le is vonultak és már vissza sem jöttek. A turné korábbi állomásai alapján volt még egy encore betervezve, de nálunk valamiért nem játszották el. A közönség mondjuk nem is követelte vissza őket túl lázasan, rajtam kívül jó ha 3 ember ordította, hogy "one more song", így a sikertelensége nem volt meglepő. Érződött, hogy hétfő este volt.
Természetesen ez a kis negatívum nem befolyásolt semmit, nagyon jól éreztem magam és alig várom, hogy újra láthassam a 'boggot és a Suffocationt. Annak is örülök, hogy felfedeztem pár új bandát és tovább tágítottam az ízlésem. Az est keménységéről pedig annyit, hogy másnap azt hittem felkelni se tudok az ágyból, úgy fájt a nyakam és a hátam.
Fotók: Lányi Kristóf
