RockStation

The Smile - Wall of Eyes (XL, 2024)

Táguló univerzum

2024. február 12. - vinylwowww

woe.jpg

A Radiohead az a zenekar, ami egy az egyben leválasztható nemcsak a brit rockzenei szcénáról, de úgy nagyjából mindenféle zenei vagy popkulturális trendről is, szóval stílusok felett áll ahogy mondani szokták. Az meg még izgalmasabb, mikor önmaguktól is eltávolodnak, mondjuk egy jó kis Thom Yorke szóló lemezzel, vagy a trippelős - pulzáló krautrock hagyományait (is) ápoló The Smile-lal.

Én már a projekt 2022-es bemutatkozó anyagát is bírtam (A Light for Attracting Attention) és igazából rejtély, hogy miért nem írtam róla itt a blogon, de akkor most kicsit megúszósan pótolom ezt a hiányosságot: az is nagyon jó, tessék szépen belefülelni!

A trió zenéjét hallgatva sokakban felmerülhet a kérdés mi is a különbség a The Smile, illetve a Radiohead között a nyilvánvalóan túl, azaz, hogy itt most Thom Yorke és Jonny Greenwood bandázik a Sons of Kemet dobosával Tom Skinnerrel. Yorke összetéveszthetetlen orgánuma, illetve a kérlelhetetlen kísérletezőkedv egyaránt az anya bandát idézik, a The Smile-ban viszont talán több a a pszichedélia, hömpölygő folyamat-zene, ahol a szellősebbek dalszerkezetek bőven hagynak teret az improvizációnak, ha éppen élő fellépésre kerülne sor (izmos Európa turnéval is készülnek egyébként, ami jelen állás szerint minket sajnos nem érint).

Erre a jazzes hangulatra Tom Skinner is rádob még egy lapáttal (a Sons of Kemet mértékadó vélemények szerint a modern jazz egyik legkiválóbb képviselője), így a The Smile-ban tulajdonképpen nem történik más, “csak” tovább tágul a Radiohead univerzuma.

A legújabb Wall of Eyes ott folytatja, ahol a  A Light for Attracting Attention-el abbamarad, szónikus utazás szépen rétegezve ami működik háttérzeneként is, de igazából nem arra való. Én a koncentrált fejhallgatón keresztüli elmélyülést ajánlom, a Radiohead recept ebből a szempontból sem változott, minimum a Kid A / Amnesiac párosa óta Yorke-ék egy lépéssel mindig a kortársak előtt járnak és furcsa mód csak úgy lehet utolérni őket, ha mi magunk is vissza lassulunk és szépen odafigyelünk. 

Creep vagy Karma Police léptékű slágereket senki ne keressen a lemezen, helyettük vannak patikamérlegen mért bombasztok melyekkel csak azért spórolnak, mert úgy hatásosabb. Ebből a szempontból a Bending Hectic illetve a Friend of a Friend a lemez ikercsúcsai: előbbi 8 percben juttatja el a gyanútlan hallgatót az orgazmikus végkifejletig, utóbbinak bő négy perc is elegendő ehhez (a Radioheadtől sem idegen a "Wall of Sound" terebélyessége, viszont ebben a nótában a “Beatles- érzés” az énektémában is elég erős, ami talán a hely szellemének is köszönhető, hiszen a lemez az Abbey Road stúdióban készült.)
the-smile.jpg

Egyébként nincs nagy vadulás, helyette van Sigur Rós jellegű post-rock (Wall Of Eyes), idilli pszichedélia (Teleharmonic), instrumentális trip-hop Portishead módra (I Quit), de a jófajta krautrock kedvelői is megtalálhatják a számításukat (Read the Room, Under Our Pillows).

Radiohead fanoknak nyilván kötelező, de az is bátran tegyen vele egy próbát, akinek mond valamit a Can vagy Neu! neve (ha pedig nem mond, de tetszik a Wall of Eyes, akkor itt az alkalom az ismerkedésre).

45kop.png

Fotó: Alex Lake

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8618323757

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum